A témát már régóta forgatom a számban, mint egy falatnyi ételt, aminek az íze nem épp a kedvemre való. Ám jólneveltségem okán eszem ágában sincs megbántani vendéglátómat és minden színészi képességemet latba vetve dicséretet kommunikáló mimikát formálok az arcomra.

Már hosszú hónapok óta az autóm pohártartójának lakója egy igazán kézreálló szemöldökcsipesz. Tudniillik a szemem romlásával egyidőben jöttem rá, hogy a nappali látási viszonyok az autó bal első ülésén a legkiválóbbak. Abban az egészen pici tükörben, ami eredetileg napellenzőként funkcionál. Nettósítva látjuk mindazt, ami külsőleg az arcunkra rajzolódott ránc formájában a mögöttünk tornyosuló évek folyamán. Nincs félhomály, csalfa látszattal ajándékozó távolság vagy a biztos elillanás a tükör meztelen 40 pluszos valósága elől. Korábban, ha valaki azt mondja nekem, hogy Sziszkó eljön még az idő amikor az autódban is lesz egy szemöldökcsipesz, biztosan kinevetem. Van még egy gyakori találkozáskor zajló párbeszéd, ami zéró toleranciával juttatja eszembe az idő múlását.

„Jaj mekkorák már a gyerekeid” -hangzik a rutinos véleménynyilvánítás, melyre a konzervatív mosoly kíséretében adott válaszom a következőképpen hangzik: „csak rajtuk látszik igazán, hogy rohan az idő, valójában ők öregszenek mi nem is igazán”!

Aha, hát a fészkes fenét! -megjegyzem előre is elnézést kérek a tőlem korántsem megszokott szerzői stílus papírra hímzése miatt, de a legutóbbi írótáborban volt szerencsém megtapasztalni, hogy szerzőtársaim, jóval profánabbul használják a sajátos nyers szavakkal telepakolt verbális szótárukat. Ma is hálás vagyok nekik azért a sok nevetésért, amit együtt élhettünk át saját tollukból született remekműveik nyomán.

Szóval, képtelen vagyok nem észrevenni, hogy manapság a fürdőszoba szekrényemen sorakozó bőrápolási krémek mennyisége soha nem látott mértékű területet bitorol magának. Szemkörnyékápoló, termál permet a futások után elvesztett víz visszapótlására, fényvédőkrém és némi kollagén bomba. Azt meg már egyenesen viccesnek tartom, hogy az utókezelő tégelyek tetejét számokkal jelöli „bőröm őre” a kozmetikus mesterem, hogy melyiket milyen sorrendben vigyem fel az arcomra. Én pedig minden egyes dobozba zárt selymes krémre úgy tekintek, mint valami elixírre, mely most aztán valóban messzire űzi barázdáimat. Ámbár, ha jobban belegondolok, hol vagyok én még Kleopátra szépségrituáléjához képest, aki kecsketejben fürdött. Bár szerintem valójában- ha jobban belegondolunk- ez is csupán Antoniusról szólt Na jó, nem gonoszkodom, amikor napjainkban a botox tűpontos egységeiben számoljuk veszni látszó fiatalságot kölcsönző reményünket.

S ha őszinte vagyok, legnagyobb csodálója mégiscsak az én drága sminkesemnek vagyok. Még jó, hogy vidékies eltökéltséggel megáldva jottányit sem enged a precizitásából és a professzionális kellékei segítségével, ha szükség van rá újra megrajzolja az egykori harmincas külcsínnel megáldott önmagam.

Ja és igen, mint oly sok ismerősömnek, így 45 évesen nekem is lett egy elkülönített polcom a konyhaszekrényemben a vitaminjaimnak. Éljen a longevity!!! D vitamin, C vitamin, hyarulon kapszula, kollagén por a szép bőrért és a megfelelő izületi folyadékért.  Magnézium, hogy jót aludjak és az idegrendszerem is támogatva legyen és persze a szokásos megfelelő hőfokon tartott Irsai Olivér a hűtőajtóban, hogy az esti fröccs léleklazító hatása biztosítva legyen. A szóda maradjon mindig a hűtőházban!  Ezt már a legkisebb gyermekünk is kívülről fújja   Szerintem köszönjük akár Dionüszosznak vagy Bacchusnak nekünk embereknek szánt megtisztelő ajándékukat, jótékony hatásáról kár is vitatkozni, hiszen a bort Pálinkás papám is mindig lelkesen, sőt kitartó szorgalommal fogyasztotta! Nélkülözhetetlen kellék volt mellőle, miközben lovaskocsijával Remerención (kiskőrösi szőlőterület) az egyenes kadárt ekézte.  A mamám sosem feledkezett meg erről és jóravaló feleséghez méltón, mindig készített neki a sustya szatyorba (megszáradt kukoricalevélből készített táska) szódát meg egy kis sárfehér borocskát. Maradjunk annyiban, hogy a szeretet kinyilatkoztatását nem szükséges túlbonyolítani: az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, ezt már a mamám is lelkesen alkalmazta akkoriban

Egyre inkább befészkeli magát az elmémbe a gondolat, hogy nekik, mármint nagyszüleink generációjának volt ideje bölcsességre szert tenni. Mire haza gurult velük a lovaskocsi, ezerszer átgondolhatták, hogy vajon a Pivarcsimarka legutóbb tényleg úgy nézett-e a Kelemenpistára, vagy mindez a véletlen műve volt csupán? Szeretetreméltó „kapkodás” volt mindez a generációjuk kattogó idejét tekintve.

Vagy emlékszem még azokra a régi időkre, amikor az asszonyok kiültek a házuk elé és csak úgy beszélgetésbe elegyedtek. Hol magyarul, hol olyan kiskőrösiesen tótul. Istenem, szavukat sem értettem a bőszoknyás nénikéknek és olybá tűnt a kendőjük alá pillantva, hogy mindannyian egyidősek. Valahogy gyerekként olyan volt, mintha valamennyien egyformán ráncosak lennének az arcbőrüket tekintve.

Teátrálisan megfogalmazva, tudomásom szerint városunkban egyetlen „klán” azért még élteti eme modern coaching folyamattal felérő szokást. A Rét utcai asszonyok, sötétbe hajlóan ülik körüket alkotva kényelmes kispárnás székeiken és kitartóan mossák lelkük poros pongyoláját a beszélgetés gyógyító erejével

Elnézést a kitérőért, még egy gondolat és máris visszakanyarodok eredeti témám mondandójához!

Alvási ritmust és stressz szintet figyelünk az okos óránkon keresztül.  Chat GPT-kérdezzük, ha hírtelenjében nem tudjuk, hogy a 10 dkg liszt, az hány gramm, mert sütés közben még el kell utaljuk a telefonszámlát és valójában olyan régen tanultuk a váltószámokat, hogy kinek van már ideje foglalkozni ilyen banális dolgokkal.

Hangtálfürdőkre járunk, meditálunk és jógázunk, távoli országok spirituális levegőjét szippantjuk magunkba és beengedjük szívünkbe mindazt, ami a belső értékkészletünket emeli.

Az önismeret, önstabilizáció, az önreflexió gyengíti a tavaszi virágok illatát, a lemenő nap csodájának szemet gyönyörködtető varázslatos látványát és a szorongás nélküli létállapotot hajkurásszuk, pont úgy, mint amikor valaki egy varázslatos lepkét igyekszik befogni hálójával. Véleményem szerint a „mindig, minden helyzetben tökéletes vagyok létállapot” instant beköltözött saját helyrajzi számmal dokumentált lélekudvarunkba. De a közösségi médiába bizton állítom, legalábbis az idő grammnyi valótlan mértékegységéig.

S visszakanyarodva a mai témához, melyről írni szerettem volna. Tudom, az 50 az új 40, számtalan eszköz és önsegítő kapaszkodó van, hogy belülről is jól kormányozzuk az életünket. Balin Nyomán a helyi vallási guru is megmondta: „Szilvia, a szemed közötti két éles ránc, az életed tapasztalásáról ad tanúbizonyságot. Jót és rosszat is megéltél, földi létezésed során!”

Nap mint nap barátkozom azzal a Sziszkóval, aki reggelente a tükörből visszatekint rám. Néha kifeszítem a bőrömet és keresem azokat a vonásokat, amikkel évekkel ezelőtt a tekintetem pajkosan összekacsintott. Régebben úgy éreztem, mi több már-már elhittem az életfeladatokat tekintve, hogy ide nekem a fél világot, azzal is elbírok! Ma már beosztással bánok ezekkel a sajátos gondolatokkal s egyenlőre úgy tűnik mértéktartóan mártózom a keserűség ránccal ajándékozó következményével, miközben még mindig szüntelen kutatom a létezésem valódi célját.

Na de majd elfelejtettem…készülődnöm kell, időpontom van az én Drága kozmetikusomhoz. Már alig várom a vele való ismételt találkozást és még a helyet is elő kell készítenem a legújabb tégelybe zárt szerzeményeimnek. Itt és most szentül megfogadom, mutasson utána bármit is az autóm napellenzőjének belső tükre én visszamosolygok majd a tükörképemre!

Ölellek Benneteket: Sziszkó