-Mi sem egyszerűbb! -duruzsolta fülembe lágyan szóló énekét az egom, miközben felfelé indultam a hotelszobámba, hogy felnyissam a laptopom és leírjam bensőmből fakadó gondolataim. Szerző vagyok, a szavak formálását kaptam útravalóul a Teremtőtől. Ám be kellett látnom, a feladat korántsem ilyen egyszerű.

Nap nap után Balin ébredni, lélegezni, átalakulást jelent a szó legtisztább értelmében véve. A lélek, valamint az elme a megkopott, kérgessé vált rétegétől szabadult és vele együtt könnyebbedett minden levegővétel mi a mellkasomban otthonra lelt.  Ázsia felszabadító erővel hatott rám. Rám, aki, ha a tükörbe néztem egy olyan nő tekintett vissza, aki mindig is sémák és meghatározott biztonságot adó korlátok között élte a mindennapokat. Megjegyzem most sincs ez másként, csak kissé óvatoskodva nézek feléjük és megengedőbb vagyok némely tekintetben a saját kijelölt szűkre szabott határaimat illetően.

A bennem született legnyugtalanítóbb kérdés nem hagyott nyugodni: vajon mikor felejtettünk el mi európai emberek a szívünkkel érzékenyen érezni hovatovább szemlélődni. Megengedni magunknak az átélés lelket puhító finomságát és a pillanat szülte felfrissülés egészséget óvó szándékát.

Itt Balin azt hiszem egy egészen mélyre rejtett énem ugrott ki a szigorral őrzött barlangjából és félénken „integetett felém” a viszontlátás minutumában, mert maga sem hitte, hogy valaha még egyszer ismét találkozunk. Volt, hogy a hírtelen teremtődött némaságban hallottam hívó szavát, de az idők folyamán oly távol kerültünk egymástól, hogy már magam sem forgattam közös nyelvünk kézi szótárát.

Bali azonban a mindenség erejével hatott a saját szellememre.

Talán nem is volt példa rá a mindennapok során mit ott átélhettem, miszerint az egyik reggeli futásom után a szállodához sétálva megköszöntem önMAGamnak, hogy mindezt átélhettem. Minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy mennyi együtt állas szükséges a nagy utazásokhoz (akár a földön, akár a bensőnk előttünk rejtőzködő útvonalain) de a magam tapasztalását szétszálazva jól tudom, hogy elegendő lett volna egyetlen gondolatnyi „befeszülés” és máris tovább forgatom életem filmjét, a Balira utazás fejezete nélkül.

Ott és akkor világossá vált számomra, miszerint a hétköznapok viharforgataga valahogy messzire sodor belső énünktől. Mereven játszuk szerepünket, melynek szigorú szöveg könyvének egyes részeit az idők folyamán, mi magunk húztunk alá vastagon a kopottá vált ceruzánkkal.

De vajon tényleg helyénvaló ez? Valóban ezért teremtődtünk?! Bali levegője megnyitja a földi mennyek kapuját, s még a legmerevebb szívizom is nagyot dobban amikor egy-egy lélekélmény betalál.

Mert aki egyszer ide utazik, az örökre viszi magával azt a különös, olykor megmagyarázhatatlan érzést, melyet az Indonéz világ a maga térképén képvisel.

Csatlakozni a Teremtőhöz-a belső gondolataink, az érzéseinken keresztül-katartikus élményt nyújt. Egy-egy spirituális helyszín kapujához érve még mit sem sejtünk a ránk váró tisztulási élményről. S az én saját megélésem szerint ezek legfőbb eredménye a hála érzése, mely elől az ember Balin nem tud elrejtőzni.

Hála a létezésért, a szeretetért mely körbevesz, vagy a természet erejéért, melyből töltekezve nap nap után a feladataink elé állhatunk.

(Apropó feladatok  ) Szeretném itt és most a balii szállásom teraszán ünnepélyesen megfogadni, hogy mától kezdve engedek az önmagam kocsija elé befogott gyeplőén. Az eddigi évek során-és azt hiszem vagyunk így ezzel páran, akik már a negyvenes éveiken vannak túl-épp elég felesleges terhet pakoltam fel a magam kordéjára. Senki sem dobta utánam, mindet egytől egyik magam szedtem fel az életutam megtett idő méterei során.

„Nyoman” a szívemnek legkedvesebb balin élő vallási guruja (ő tudniillik nem más, mint Ketut fia, aki annakidején az Ízek Imák Szerelmek című filmben szerepelt) világosan elmagyarázta számomra, amikor ellátogathattam hozzá Ubudban:

„Szilvia! A szemed közti hosszanti ráncok nem mások, mint a Jing-Jang jelei. Azért van belőle kettő, mert a boldogságot és a szomorúságot jelképezik az életedben! Ne légy szomorú, az árt neked! Ne aggodalmaskodj és ne gondold túl a dolgokat! Áramolj!” -hallom most is fülemben a szavait, s ott szentül fogadkoztam amikor tekintetünk találkozott, hogy ezentúl így teszek majd….

Mondanom sem szükséges ugye Kedveseim, hogy mára teljesen más aspektusból tekintek eme hírtelenjében megszépült ráncra, mely a szempárom között lelt otthonra   Viccesnek hathat, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy amikor a tükörbe nézek, szeretettel gondoljak az életem tapasztalásokkal teletűzdelt ékes bizonyítékára.

Csodálatosság zajlik körülöttünk, melyek felemelő ereje a mi életünket ékesíti.

Szóval azt hiszem a hátam mögé dobok néhányat a saját önkorlátozó gondolataim közül. S ha mégis elbátortalanodnék, reménykedem, hogy elég lesz a telefonom lévő fotógalériámat végig pörgetni vagy elővenni a megszárított Frangipáni virágszirmot, mely az ott töltött időm alatti fogadalmamra emlékeztet.

Suksma (szuk-szu ma) ami annyit jelent balinézül KÖSZÖNÖM! Valahogy így érezek én most, ha a megfakult február közepi napok valamelyikén Bali csodája váratlanul felsejlik bennem. Velem van, a szívemben él és hiszem, hogy itthon is szüntelen munkálkodik a lelkemben. Az érzés, a szó legteljesebb értelmében véve szigetté vált a szívemben, melyre bármikor visszautazhatok, ha Bali Mama ölelésére vágyom!

Végül pedig szeretnék Nektek ajándékba adni egy virtuális „hűtőmágnest”, amit az egyik ubudi meditációs központban olvastam a falra felírva:

„A kedvességhez nem kellenek szavak! A mosolyod a Benned lévő jóságot fejezi ki!”

Namaste!

Ölellek Benneteket: Sziszkó