Minden utazás során egy kissé megváltozott lélek tart majd veled! De ne félj kezet nyújtani felé, a belső élmények egyik legnagyszerűbb pillanata, amikor felismered benne önmagad.

1 fejezet.

A rozsda komótosan csámcsogta a csatorna fölött magasodó híd korlátját.

A part menti nádas a szél csendesedő dallamára csörgette száradó, üreges törzsébe még kitartóan kapaszkodó leveleit. A nap most is, aranyban fürdetve csúsztatta sugarait a csatorna sima víztükrén. A távolban tehéncsordát tereltek téli szálláshelyükre, elégedettségükről árulkodó bőgésüket a szél vitte hírül a mező láthatatlan varázslényeinek.

Ezúttal egyedül voltam. Az enyhe novemberi időjárás a természetbe csábított. Felpattantam biciklimre és fél óra múltán már a rét meztelenné váló téliesre váltó horizontját kémleltem. A csend most is kihasználta a kínálkozó alkalmat és tudatom máris játszadozni kezdett a vízparton bennem épp születni készülő gondolatokkal.

„Egy hét múlva ilyenkor már csomagolni fogok! – s gyorsan, mint egy programot átfuttattam magamban a bőröndöm tartalmát. Nem, ezzel igazán nem lehet gond, hiszen a hely és az éghajlat nem épp a párizsi Champs-Élysées kifinomult eleganciáját követeli meg a szigetre látogatóktól.  Az elme kiürítését véghez vinni és a szív hétköznapi rutinszerű zakatolásának majd annál nehezebb lesz megálljt parancsolni”.

A félelem feszültsége, mit a rám váró ismeretlen kaland gondolata okozott az utazásról szóló visszaigazoló e-mail beérkezésétől számítva, állandó lélekérzéssé vált.

A gondolat másodpercnyi idejére is megfeszültek az izmaim. Balira utazom, több ezer kilométer távolságra leszek a családtól, a biztonságot adó szeretti közegemtől. A szívem legalsó fiókjából hiába igyekeztem kidobálni a bizonytalanságból fakadó félelmek listáját, a bensőmben kéretlenül működő gépezet folyton folyvást gúnyjátékát űzte velem. Még egy ilyen, átlagos, szürkébe forduló vasárnap délutánon is.

Az elutazásom előtti napokban, mi tagadás, lázas készülődés lett úrrá rajtam. A filmet egymagam szemléltem, hiszen egyedül vágtam neki a kalandnak, idegen emberek társaságában harmadmagammal. Feszített az otthonhagyott rendszer önmagamat nélkülöző működése és a döntés helyessége, hogy valóban megengedhető-e egy társnak, egy édesanyának a 12 napnyi távolléte.

Szeretteim talán már hamarabb tudták a választ mint én magam és az első perctől kezdve támogatást éreztem a bennem fogant tervet illetően. Végül Nándi volt, aki lelökött a bungee-jumpingon.

-Mikor akarod már végre megvenni a repülőjegyedet? -intézte felém egyértelmű kérdését munka közben Alfhímem, amire a gyümölcsfák is csak óvatosan fordították felénk a duzzadó bodzatányérjukkal feldíszített lombkoronájukat a válaszra várva.

12 nap már majdnem a „világ vége” az én idősíkomon. Ennyit távol lenni a biztonságot adó közegtől és komfortzónámtól merész vállalkozásnak tűnt az én szokásrendemet tekintve. Kellett az a bizonyos visszaszámlálás mielőtt a mélybe ugrom, de Nándi végül a zéróhoz érve, becsekkolta lelkemet a reptéren.

Hogy elérzékenyültünk-e a búcsúzáskor? Igen, mert szabadságot követeltünk és adtunk a másiknak, mégis új volt számunkra ez a helyzet, a közös életünket tekintve. Persze tudtam, hogy a búcsúzás csak napokra szól, mégis ott és akkor szomorúsággal töltötte el tisztulásra vágyó szellemvilágomat.

-Na menj és vigyázz magadra! – engedett öleléséből Nándi, ám ahogyan kibújtunk egymás karjából s a tekintete rám szegeződött, pár lépésre az átengedő kapuktól megláttam szemében a féltés ősi ösztönből fakadó lefojtott izzását.

-Írok, hívlak, amint wi-fi közelében leszek! – visszhangzottak a tömegben betűire szakadó mondataim és eggyé váltam a Bábeli forgatag nyelvi zűrzavarával.

Kisvártatva, a saját magam szomorkás hangulatúra váltó társaságában, percekig kémleltem a reptér ablakából a légitársaság hatalmas gépmadarát. Az érzés pontosan ugyanolyan volt, mint három évvel ezelőtt, amikor Isztanbulba utaztam.

Tapasztalva a múltból türelemre intettem „magamra maradt belső énemet” és hagytam, hogy az érzés felfeszítse a hétköznapi rutinokhoz szokott megvastagodott lélekkérgemet.