“A motor és köztem váratlan barátság köttetett, vigyáztunk egymásra és eszünkbe sem jutott a másikban kárt okozni. Ő engedett a kanyar finom ívének, hagyta, hogy tereljem és együtt éltük meg a sziget magával ragadó szépségét. Így végződött a közös történetünk, pedig korántsem volt tervben a találkozásunk….”

Több éve élem a szenvedélyt, mellyel a vasparipa szabadsága megajándékoz, ám a személyes határaimat-saját érdekemben- igyekszem mindig szem előtt tartani ám tudjuk jól, az ördög sosem alszik. Azon a napon is tiszta fejjel, kellő komolysággal többedmagunkkal vágtunk neki a túravezetőnk által kijelölt kilométereknek és én-utasként- várakozással telve tekintettettem az új nap Teremtő alkotta látványosságai felé.

A kopár imitt amott bokrokkal díszített hegyek a kék ég cakkos felhői felé nyújtózkodtak, a tenger hullámai szűnni nem akaróan üdvözölték az előttük elterülő partot és az útszéli sárga virágok pajkosan illegették szirmaikat a nap sugaraival összesimulva. Álomszerű boldogságot szippantottunk a levegőből és szépnek ereztük az idő múlását.

Ki tudja hány kanyaron voltunk már túl, csodálattal szemléltem az otthonom határán kívül eső világot, majd rideg valóságként vágott belém a látvány, amikor megpillantottam túratársunk motorját az útszélen. Tudtuk, hogy baj történt. A csapat azonnal megállt és egy emberként kereste a vasparipa lovasát, aki a meredek szakadék előtti erős törzsű fák közé beékelődött. Nem tudok szabadulni a természet csodálatosságától és szentimentálisan hiszem, hogy egykor azért eresztett gyökeret a földbe ez a növény, hogy társunk életét megmentse. Csapatunk rögtönzött kórházzá és mentőcsapattá, mi több szerelőműhellyé avanzsálódott. Akadt aki egyénileg indulva patikát keresett és kötszerért sietett, a 74 éves belgyógyász “kinyitotta” épületet nélkülöző rendelőjét, az aszisztens hölgy “magára öltötte”  láthatatlan hófehér  köpenyét, s a férfiak erejüket összeadva a mozdulni képtelen sérültet kellő mérlegelés után kiszabadították az ezúttal életet mentő bokor fogságából. Az emberség belső érzése terhelten brillírozott a hegyoldal ölelésében és mindannyian kik ott voltunk, kivétel nélkül előhúztuk láthatatlan tarsolyunkból a segítő szándék egységgé formáló varázspálcáját.

Furcsa kettősség leple vonta be a helyszínt: remegő lelkek dobogtak a mellkasokban a lehetséges történéseket tekintve, mégis hihetetlen józansággal kezeltük a valóság perceit.

Túratársunkat egy mód felett szükségszerű, ám a lehetőségek maximalizálása utáni szorítókötéssel a lábán- melyül egy derékmelegítő szolgált- a kiérkező mentő kis idő múltán elszállította, a férfiak pedig mint a MotoGP műhelyszerelői, helyrehozták a csodával határos módon megoldható műszaki hibát. A motort azonban le kellett hozni a hegyről, s némi átszervezés után a többség támogatását élvezve utasból sofőrré avanzsálódtam. A vasparipa és én először távolról “szemeztünk”. Tudtuk, hogy egymásra vagyunk utalva. Én féltettem magam tőle, a 800 köbcenti pedig pöffeszkedve hírdette tankjára festett számain keresztül, hogy micsoda erővel alkották meg egykor a tervezői. A pulzusom szaporára váltott és a stressz doppingoló erővel tágítani kezdte addigi határaimat. Alfahímem tekintete nyugtatólag hatott rám, bízott bennem, a képességeimben. Utólag átgondolva jobban mint én önmagamban. Percek álltak a rendelkezésemre és a fókuszt, mi órákkal ezelőtt még szabadságon volt, azonnal berendeltem elmém központjába. A sisakokban lévő kommunikációnak köszönhetően Sensei támogatása erőként hatott rám és kilométerekkel később már le is érkeztünk egy csodálatos kis faluba. A vasparipa a közösen megtett út alatt lassan megosztotta velem titkokban őrzött szelídségét s szövetségünk végül két napra köttetett.

Az eset után elgondolkodtam…sokszor nem is tudjuk mire vagyunk valójában képesek. Sétálgatunk a komfortzónánk békés határain, megszokottan éljük porosodó rutinszerű tapasztalásainkat, majd egy hírtelen váratlanszerű történés kikapja a magunk által levert lelki villanypásztoraink cölöpeit. Vagy épp ellenkezőleg, a vihar talán időről időre nem is véletlen támad fel az életünk kéklő egén?

Mindenesetre én magam örülök, hogy nincs erre semmilyen meteorológiai előrejelző szolgálat, hisz meglehet épp a váratlanság ereje az, ami az adott pillanatban a javunkat szolgálja!

Szoktál figyelni az élet apró jelzéseire? Azokra a láthatatlan, mégis erővel felvértezett üzenetekre, amiket az élet időnként finoman, hol pedig megálljt parancsoló erővel az utadba tesz? Talán csak egy fa, véletlen találkozás, meglehet egy érzés, vagy belső hang, ami azt súgja: itt és most figyelj! Mert lehet, hogy épp akkor történik valami igazán fontos, mely változást hozó erővel hat az életedre. Valami, amiért érdemes lassítani, körbenézni… és újra hinni a földi életünk ideje alatt munkálkodó csodákban.

Köszönöm a figyelemmel telt perceiteket!
Ölellek Benneteket!
Sziszkó