Mary holtfáradtan zuhant az ágyba, kimerítette a mögötte álló nap és úgy érezte jártányi ereje sem maradt. Napközben még oly távolinak tűnt ez a pillanat és mikor megérezte orrában ágyneműje ismerős illatát, akkor kezdtek kiengedni testében az inak, melyek ezidáig úgy feszültek miként egy hegedű fegyelmezett húrjai. Kicserepesedett száját nyelvével megnyalta, s így újra érezte a sebtében felhörpintett fájdalomcsillapító kesernyés ízét, mellyel a migrén gyötrő fájdalmát akarta enyhíteni. Testét bebugyolálta takarójával, tenyerével végig dörzsölte az arcát majd lehunyt szemhéján keresztül szivárványszerű színkavalkád járta táncát, miközben csukott szemét igyekezett átmaszírozni. Tudta jól, hogy egyedül az alvás hozza meg számára az enyhülést, különben a hányinger is rövidesen bekopogtat gyomra ajtaján. Szándékosan mély levegőt szívott a mellkasába és hosszan, elnyújtottan fújta ki.

– Itt az ideje, hogy megnyugodjak! -mantrázta belső monológját kitartóan és akár egy önjelölt pszichológus elméjét és lelkét egyszerre igyekezett csendre inteni.

– A holnap terhe a holnapé, a ma ajtóit be kell zárni, hogy reggel újra kitárhassuk a jövő reménnyel telt kapuit. -különös háborús tűzszünetet adtak Mary számára ezek a gondolatok és egyre inkább érezni kezdte, hogy a nyugalom, ha lassabban is mint máskor, de a szobája küszöbén várakozik. A mögötte álló nap egy-egy emlékképe azért még villámként körvonalakat rajzolt elméjébe, de már korántsem hatalmasodott el rajta az a félelem, ami a telefonhívástól kezdve tátongó hasadékot húzott a napjába.

– Orrodon beszívod a levegőt, majd a szádon kiengeded! –  ismételgette a jól ismert mondatot. Lassan csendesedett el a megrendelőt nélkülöző belső monológ, mely mint a bakelitlemezen megakadt tű, folyton muzsikálta fülébe a recsegő önvád fülsértő dallamait. Egyszeriben megrándult a kézfeje majd szája szegletében az arcizma és egyre inkább érezte, ahogyan elengedi elméje a teste felett az irányítást. Végre álomba zuhant.

A nap fénye elvakította a tájat, ezernyi sugarát Maryre szórta. Mintha csak az ő jöttét várta volna egész idő alatt. Kezét magasba emelte, csillapítani akarta hunyorgását a vakító napsugárral szemben, hátha valami ismerős dolgot pillant meg az idegennek ható, mégis őt barátságosan fogadó tájban. Még sosem járt erre és Mary kissé tétovázón vágott neki az ösvénynek. A földút mely előtte hosszan nyújtózott a mellette elterülő végeláthatatlan mezőt választotta ketté. Két oldalán a pipacsok piros kalapjaikat büszkén viselve üdvözölték a lányt. A kamillavirágok épp a menyegzőjükre készülődhettek, hisz az ártatlan fehér szirmok szemérmesen simultak a sárga bibére, hogy védelmezzék őt a kíváncsi tekintetek elől. Lépéseit kényelmes tempóra váltotta, mindinkább gyökeret vert benne az a megnyugtató lelki érzés, hogy jó itt lennie. A poros út esőért kiálltot, mégis harsány élettel telt színekben pompázott az egész vidék. Ekkor sejlett csak fel benne először, hogy valójában ez az egész egy álom csupán.  Az őzek békésen legelésztek, nem riadtak meg Mary érkezésétől. Egy fiatal bak meghajlította a fülét és izmos szegyét büszkén a lány felé fordította. Kecses, porcelán arcú tündérek repkedtek a levegőben fel s alá a közelben elterülő búzatábla felett, szárnyaik leheletfinom hártyáján a napfény szivárványszínűre festette az aratásra várakozó kalászokat. Mary kisvártatva egy ritmikusan ismétlődő hangra lett figyelmes, mintha egy színházi előadás végén a lelkes közönség vastapssal ajándékozná meg a darabban szereplő színészeket. Egy darázsderekú nyárfa magasodott az ég végtelensége felé és a szél játéka komponálta ezt a mesebeli hangverseny darabot.  Mary úgy érezte szusszan egyet a fa árnyékában majd hátát törzsnek támasztotta. Egyszer csak a nyárfa levelei, mint mikor a karmester leengedi kezét a darab végén hírtelen elnémultak és mozdulatlanul csüngtek a száraikon. Mary felfigyelt a váratlanul beállt csendre és egy vércse, mely idáig a fán gubbasztva nesztelenül üldögélt, hangos vijjogással tovaröppent.

– Már vártalak! -a hang ismeretlen volt a lány számára, mégsem félt tőle, inkább vágyta, hogy újra megszólaljon.

– Tudok mindent, ne mondj semmit!

Mary érezte, hogy ez a valaki belelát a lelkébe és a könnyek szakadatlan folyni kezdek az arcán. Jól esett sírni. A szavak kimondatlanul is utat törtek maguknak és Mary szomjazta a feltett kérdéseire a választ.

– Hová tűnt az emberség? Miért dobták le magukról, mint egy divatjamúlt rongydarabot? -zokogott Mary és közben csavart egyet szívén a fájdalom.

– Mivé válunk mi emberek, ha a hatalom jogarát tartva kezünkben, trónon ülve ítélkezünk embertársaink felett? S mi lett az adott szó és becsület évezredes fogalmával? Üresen kongó mítosszá vált, mely önként remeteségbe vonult a kopár hegyek rideg megközelíthetetlen vonulatai közé? -Mary mélyet szippantott a tüdőjébe, úgy érezte menten megfullad.

– Igazságot vársz tőlem, egy igazságtalanná lett világban? -válaszolt a hang. Mary, a válasz benned van, csak nézz magadba. Miként a boldogság íródik az életedbe úgy vésődnek a bánat betűi is. Az idő múlásával tapasztalásnak hívod majd. – a beállt pillanatnyi csend kisvártatva tompított Mary zaklatottságán.

– De én nem bírom elviselni az emberi gonoszságot! -válaszolt könnyeit törölgetve Mary s közben észre sem vette, hogy a fák ágain átsejlő napsugár vigasztalásképp végig cirógatta a könnyektől rongyosra ázott arcát.

– Oh Kedves, annyi minden ér még az életedben. Becsapnak és hazudnak neked, kihasználnak és tovább állnak, irigykednek és hazug mosolyt rajzolva az arcukra néznek majd a szemedbe!

– Ne folytasd kérlek, én ezt képtelen vagyok tovább hallgatni! -majd Mary felhúzott térdére hajtotta fejét és ismét zokogásba tört ki.

– Nos, az ember egyik legcsodásabb tulajdonsága a tanulás lehetősége. Vagy ahogyan ti mondjátok, az élet iskolája. A létezésed során számtalanszor dönthetsz a sorsod iránya felől. Tudom most fáj és úgy érzed belepusztulsz, de próbálj meg előre tekinteni. Ha felébredsz már holnap lesz. Ne a következő hét napjaira szomjúhozz, most óvatosan kortyolj a hasadni készülő hajnal láthatatlan poharából. Minden nehézség után egy kicsit megerősödve lépsz ki majd az élet színpadára. Tudod – majd egy kis vidámság csengett az ismeretlen beszélgetőpartner hangjába- annyian fognak még ülni az életed filmjének rendezői székében. De ne feledd! Ebben a filmben te vagy a főszereplő!

Mary az ég felé nézett és kissé lehiggadt.

– Mondd kérlek, te mindenre tudod a választ? – majd apró, erőtlen mosoly jelent meg a lány arcán?

– Oh nem, korántsem kedvesem! Veled együtt tapasztalok, mint ahogyan veled együtt lélegzem. Te és én egyek vagyunk, csak tudod, egy-egy ilyen történés után búcsút intünk egymásnak egy kis időre és a helyembe valaki más költözik. Egy megújult Mary, aki már más szemmel tekint a világra. Ne feledd, mikor ismét úgy érzed belehalsz, valójában egy újabb öltéssel varrják össze a földi gúnyádon tátongó rojtos szélű lyukat. De most ébredj kérlek, a virradat pillanatokon belül búcsúztatja az éjszakát. A göncölszekér néma suhanással tűnik el a tejúton, a fekete háttérben ragyogó csillagok pedig egymásba karolva adják át helyüket a napkorongtól fényesedő égboltnak. Ígérem, még találkozunk én mindig veled leszek Mary!

A frissen lefőtt kávé illata óvatosan osont be a hálószobába. Táncot járva ébresztgette őt és kecsesen írt köreivel finoman incselkedett vele. A nappali falába csimpaszkodó tévéből mesefilm hangja szűrődött át a hálóba. Mary lassanként, apró mozdulatokkal ébresztgette testét és érezte, ahogyan bensőjében egyre nagyobb tempóban kezd dolgozni a pulzusa. Hálát adva vette tudomásul, hogy a gyötrő fejfájástól megszabadult végre. Gondolatait ráncba szedte, majd egy nagy nyújtózkodás után felült az ágyában. Lépteit a gardróbszekrény felé irányította és egy határozott mozdulattal kitárta a pántokba kapaszkodó szárnyakat. Szebbnél szebb, szemet gyönyörködtető sodronyingek simultak egymásnak, melyek imitt amott egy-egy régebbi sérülés nyomát viselték magukon.

– Oh, ez épp a célnak megfelelő lesz! – majd Mary könnyed mozdulattal egy láncruhát emelt ki a többi közül, melyhez páncélkesztyűt és mellvértet választott. Mikor felöltözött és a nappaliba lépett szerettei sejtelmes