Péter teljes erőből szorította kezét a hasán tátongó sebre. A terepszínű termopulóver, amiben útnak indult percek alatt az ő vérétől lett átitatott. Az időérzékét elveszítve, fogalma sem volt róla mennyi ideje feküdhetett már a szakadékban. A feje kíméletlenül lüktetett, bal kezével a fájdalmas helyen megérintette tarkóját. A vér piros színe azonnal helyzetjelentéssel szolgált. Ezek szerint egy újabb veszélyfaktorral kell számolnia. Nemcsak a lőtt seb az egyetlen, mi a túlélési esélyét kurtítja, de a fejsérülés is a vészharangot kongatja. Jobb esetben csak hámsérülés és nem kapott agyrázkódást. A következő pillanatban, mint egy ezidáig békésen szunnyadó vulkán a hányás utat tört utat magának Péter gyomra mélyéről, amely a körülötte mozdulatlanságra esküt tett sziklákon fröccsent.

-Szóval agyrázkódásom is van! -azonnal felderengett előtte a gyermekkori emlék, amikor elcsenték húgával az apjuk quadját. Felelőtlenül száguldoztak majd hírtelenjében képtelen volt bevenni a kanyart. Egy sarki ház kőkerítésének csapódtak, a jármű felborult és egyedül igyekezett felfordítani a négykerekű szörnyeteget, hogy a testvérét kimenekítse alóla. Amina keze eltörött, ő pedig a balestei osztályon hányta telibe az orvost. Ekkor tapasztalta meg először, milyen következménye is van az agyrázkódásnak.

-Légy üdvözölve ismét! -Péter igyekezett most is minél viccesebben felfogni a vele történteket, ám lelke mélyén tudta, hogy most sokkal nagyobb tét forog kockán. Az élete kaszinójában a krupié valaki megbízásából feltette tét gyanánt a saját létezését a rulettasztalra. Az életben maradásra pedig addig van esélye, míg a golyó ott forog a szerencsekerékben. Erre már hangosan felnevetett, melyet a kín emberi érzésének könnyei követtek.

-Golyót eresztettek belém! – azonnal összeállt a kép az elméjében, miszerint, ha nem érkezik időben segítség, az akár az élete végét is jelentheti. Pár perccel ezelőtt még a természet ölelő karjában érezte magát, most pedig haláltusát vív akár egy megsebzett erdei vad.

Minden erejével azon volt, hogy felidézze az eseményeket, amik körülbelül fél órával ezelőtt történtek. Reggel 10 órakor állította le az autóját a bükkzsérci önkormányzat épülete előtt. Megannyi terepjáró foglalta el a kijelölt parkolóhelyet. A csörlőkkel felszerelt platós Raptorok és Hilluxok a hely népszerűségéről árulkodtak. Nem akart foglalkozni a gyomorforgató látvánnyal, kirázta a hideg ezektől a benzintemetőktől.

Alig várta, hogy a Bükkzsérci kilátóhoz felérjen. A térkép szerint kiválóan jelölt túraútvonal vezet a kilátóhoz és megígérte Aminának, hogy amint meghódította, készít egy képet és elküldi magáról életjelként. Szerette a természetet és valójában újévi fogadalom volt, hogy idén minden, valamennyi népszerű hazai túraútvonalat meghódít. Úgy döntött, amint az időjárás engedi a Bükkben kezdi kalandozásait. A hátizsákja elenyésző súlyként nehezedett a vállára. Nem pakolta tele, csupán egy szendvicset és egy forró teát vitt magával a karácsonyra kapott túrázásra szánt termoszban. Bizsergető érzés vett erőt rajta, ahogy egyre távolabb került a község lakosságának ébredező zajától. Ilyenkor szerette igazán a magányt és vágyta a természet hívogató ölelését. A sokasodó méterek egyre inkább az erdő sűrűje felé terelték őt és az imitt amott megkopott túraútvonal jelek elbizonytalanították Pétert. Ám mindezek ellenére a flow a túratársa maradt és mintha testen kívüli állapotban haladt volna célja felé. Csak a bakancsa alatt reccsenő ágak hangja volt, mi a jelen valóságából jelzett neki egy-egy pillanatig. Méterről méterre kitartott azon eltökéltsége mellett, hogy a kirándulása közepette kizár minden kívülről érkező ingert és csakis saját benső énjére figyel.

A kilátó szemmel látható távolságra volt már csupán tőle, a pulzusa is megemelkedett, hiszen a fülében hallotta a szívverését.

-Sikerült! -majd emelve a lépései tempóján a kilátó felé igyekezett. Már csak néhány másodperc választotta el céljától, amikor hírtelenjében meggondolta magát. El akarta odázni a beteljesedés élményét és úgy vélte nem lehet semmi probléma, ha kissé letérve a túraútvonalról feltérképezi a környéket. A tavalyi avar mámorítóan csalogatta és minél inkább a bakancsa alatt akarta érezni az elszáradt levélszőnyeg határokat nélkülöző mivoltát. Nem érzékelte a kilátótól egyre növekvő távolságot, csakis az erdő csendjének intimitása duruzsolt az elméjében. Aztán egy váratlan semmiből érkező hang szabadult el a levegőben, a villámszerű érzés a testében és a féktelen, tehetetlen zuhanás következett, melynek kizárólag a szakadék alja tudott megálljt parancsolni. Amint magához tért azonnal tudta, hogy lövés érte. A sebből kiáramló vér melege a rideg januári valósággal szolgált és az erdő meghitt magányos érzése űzött vadként hagyta magára Péter békével átitatott lelkét. A kép azonnal összeállt az elméjében és piros kontúrban villogott az emlékfoszlány, amikor ma reggel megpillantotta a platós luxusterepjárók sokaságát.

A hátizsák szerencséjére kellő erővel kapaszkodott tulajdonosába, majd kisvártatva Péter némi küzdelem árán kiszabadította a biztonsági zsebből a mobiltelefonját. A készülék arcfelismerő rendszere elutasította kódfeloldási szándékát és szakadatlan követelte a biztonsági számok megadását. A tapasztalás után a pulzusa megemelkedett és nem tudta eldönteni, vajon a vérveszteség miatt, vagy a pánik lett úrrá rajta, ahogyan egyre inkább bizonyságot szerzett róla, hogy a vadászok elejtendő vadként titulálták és hidegvérrel lelőtték mint egy erdei állatot.

Hey siri! -nyögte erőtlenül a szavakat Péter!

-Hm-érkezett a kiegyensúlyozott, földöntúli nyugalmat sugárzó angyali felelet!

-Calling S.O.S – így mentette el annakidején a segélyhívó számát, abban a reményében, hogy sosem kell majd ezt használnia.

A vonal túlsó végén egy hölgy szólt a telefonba.

-Jó napot kívánok, miben segíthetek?

Szentmihályi Péter vagyok és azt hiszem találat ért! Túráztam…Bükkzsérc környékén. -majd elvesztette eszméletét és a készülék kicsúszott a kezei közül új otthonra lelve az avar rejtekében.

Úgy negyedóra múltán ember keltette csörtetés hangja űzte messzire a beállt némaságot.

-Ide! Ide gyertek, megtaláltuk! – a patinás elsőosztályú vadászruhát viselő 50-es éveiben járó férfi alig tudta szedni lábait Péter mozdulatlan, élettelennek tűnő teste felé. Izzadt és verejtékező homloka folyton a tisztánlátásban akadályozta, képtelen volt higgadtan gondolkodni.

-Nem vad volt Feri! – s úgy üvöltött a férfi, mint akit minden emberre jellemző tulajdonságától megfosztottak.

-Azonnal hívjátok a mentőket! -szakadt ki torkából az artikulálatlan segélykérés társai felé.

Kisvártatva a messziről már jól hallható mentőhelikopter propellere méterekkel arrébb az évek alatt lehullott avart a maga kénye kedve szerint igazította. Új ruhát szabott az erdő aljára és nem törődött a tulajdonossal, hogy elnyeri-e annak tetszését.

Pétert miután stabilizálták az állapotát azonnal kórházba szállították. Miközben a gép felemelkedett, a hordágyon feküdve a magasból szemlélhette a Bükkzsérc festői látképét.

Álmában sem gondolta, hogy ennyire szép látványt nyújt ez a hely. Magában el is mosolyodott. Lám, valószínűleg innen a magasból szemlélve még gyönyörűbb a látvány, mint amit a kilátóban átélhetett volna.