Zoli az ágy szélén gubbasztott, összegörnyedten. Testét libabőr borította, rázta a hideg. Ám ez az érzés semmi sem volt ahhoz képest, amit a lelkében érzett. Gyűlölte magát, undorodott az iménti történésektől, melyek közelségét a még mindig meleg kanapé kárpitja újra az eszébe juttatta. A gondolatait igyekezett más irányba terelni és megpróbálta felidézni azt a hajnalt, amikor elbicikliztek szerelmével Eszterrel a Tihanyi apátsághoz, hogy együtt éljék át a napfelkelteltét, amint aranyló késével szinte kettészeli a Balaton víztükrét. Szüksége volt valami békés és szent emlékre, mely megmenti őt a teljes megsemmisüléstől. Ott néma fogadalmat tett, hogy Esztert amíg csak él a tenyerén hordozza. Olyan igéző volt a szerelme azon a reggelen. Földöntúlian ragyogott a szépsége. Zoli óvó karjával ölelte a lányt és még most is orrában érzi kedvese hajának illatát.

A fiú e pillanatban mocskosnak érezte a testét és a lelkét. Vajon milyen szórakozást talált annakidején az apja abban, hogy fűvel-fával megcsalta az anyját. Bár nem volt mit szépíteni a helyzeten, az iménti pár órában semmivel sem volt különb apjától. Emlékszik, olyan 14 éves forma lehetett és a családfő ócska, szánalmas ürügyekkel szolgált a kimaradozásait illetően az édesanyjának. Talán abban az időben látott először a színfalak mögé a szülei házasságát illetően, hogy valójában miként is éltek ők a paneltenger hetedik emeletén. A fiú kamaszkorában megfogadta, hogy ha megleli az igaz szerelmet, sosem árulja el a közös szövetségüket. Zoli gondolatai közepette úgy kapaszkodott a kopott, bármiféle puhaságot nélkülöző pokrócba, mintha egyes egyedül ez kapcsolna hozzá a valóság perceihez. A levegőben még most is érezni lehetett a megfáradt hamis kéjelgés szagát, mely bűzös egyveleget alkotott a testnedvek gyomorforgató bukéjával. A reluxán áttüremkedő fénynyaláb halványulása, a megpihenni készülő délutánról árulkodott, mely bágyadtan várta az este érkezését. Talán jobb is, hogy ma nem találkozik Eszterrel. Képtelen lenne a szemébe nézni. Sosem tudott hazudni, olyankor mindig kényszeredetten mosolyogni kezdett. A ropogós, májusi cseresznye színű ajkakkal született teremtmény pedig már alaposan kiismerte a fiúnak ezt az oldalát. Zoli nem tudott ellenállni a lány végtelen mélységet tükröző fekete szembogarának és olyankor azonnal színt vallott neki. Egy-egy kimaradozás a haverokkal, kisebb következmény nélküli munkahelyi baki elmismásolása, mindösszesen ennyi volt eleddig írható Zoli számlájára. De most egészen más volt a helyzet. A pozíciót, amit a vállalat részlegén belül meghirdettek, mindennél jobban vágyta. Úgy érezte ez egy kihagyhatatlan lépcsőfok ahhoz, hogy végre elérje a végső célját és belőle is „kisfőnök” válhasson. Akkor a reggeli kávé már az asztalon várná, az aláírandó papírok ott nyújtózkodnának, hogy a szignójával kitüntesse őket. A fizetése megnövekedne és az egyéb juttatásokat még nem is vette számításba.  Minden adott volt ehhez, csak éppen Klárikával nem számolt. A vágyott részleg nagyfőnökének titkárnője, aki mindenkiről tud mindent. Olyan, mintha ő lenne abban a reality televíziós sorozatban a Big Brother és folyton folyvást mindent lát. Pontosan ezt az aduászát használta ki és válaszút elé állította Zolit. Ő bizony kertelés nélkül elmondja a főnökének, hogy privát célokra használja a cég tankolókártyáját és akkor nemcsak annak a lehetőségét bukja el, hogy feljebb lépjen a ranglétrán, hanem meglehet ki is rúgják. Ám mindenkinek jár egy utolsó esély-vigasztalta Klárika Zolit- ezért felajánlotta neki, hogy megvásárolhatja úgymond a hallgatását, ha eltölt vele egy délutánt a lakásán.

Zoliban napokig lázasan zakatolt az egykori fogadalma, azaz, hogy Esztert a tenyerén fogja hordozni és sosem fogja megcsalni. Ezek szerint képtelen apja bőrét túlnőni, ugyanolyan szemét módon viselkedik Eszterrel, mint ahogyan annakidején ő tette. Kétségtelen, hogy sarokba lett szorítva. A Klárika névre keresztelt földön lélegző pokolfajzatnak pedig szemlátomást esze ágában sem volt ezt a lehetőséget kiengedni a kezei közül. Múlbéli révedezéséből az ágy reccsenése térítette észhez, amint a nő felált róla. Nagyot nyújtózkodott így a kopottas hálóruha újból engedni látatta Zoli számára a megfáradt, magánytól ordítozó külsőt, melyet a hétköznapokon gondosan el tudott rejteni Klárika az előnytelen, divatjamúlt ruhadarabokkal. A kielégülés még csúnyábbá tette Zoli számára a nő arcát és mérhetetlen unszimpátiát érzett feléje. A szemhéján most is ott éktelenkedett az a gálickék színű púder, amit minden alkalommal magára festett, függetlenül attól miben jelent meg a munkahelyén. Zoli gyomra ismét fordult egyet és igyekezett minél kisebb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy egy szőrszálat talált a szájüregében. Klárika kacagása hirtelen megtörte a szoba-konyhás lakáson eluralkodott csendet.

-Na mi van Bubi? Azért ne tagadd, tudom, hogy te is élvezted? -majd, mint Botticelli a Vénusz Születése című festményén a szeméremtestéhez irányította kezét és szégyenkezést színlelve angyali ábrázattal Zolira irányába fordította tekintetét.

-Igazán értesz a nők nyelvén, már kezdek rájönni, hogy a te Esztered mit is szeret benned! nevetése pedig a kifakult tapétákról csapódott vissza és úgy pattogott, mint a ping pong labda a játékasztalon.

-Fejezd be kérlek! – a fiú még csak a tekintetét sem emelte a nő irányába.

-Ugyan ne add itt nekem az álszentet! Te sem vagy különb, mint a többi! Nézz csak magadra! Úgy ülsz az ágyon mintha odaragasztották volna az ülepedet, pedig a választás a te kezedben volt. Senki nem kényszerített bele ebbe a játszmába! Te álltál fel magadtól a társasjáték rajt mezejére. Magadnak köszönheted ezt, én csak felajánlottam neked a lehetőséget, amivel úgy látom szépen sáfárkodtál. Oh kicsikém, senki sem mondta még neked, hogy az életet nem mindig a tisztességes játékszabályok szerint játsszák az emberek? – s mintha ezen mondata után egy ránc jelent meg volna Klárika két szeme között, mely csakis annak a fájdalmas felsejlő emléknek az ékes bizonyítéka volt, amikor menyasszonyként megszégyenítve elhagyta az udvarlója. A férfi se szó se beszéd, minden magyarázat nélkül lelépett. Klárika akkor fogadta meg, hogy bosszút áll minden „Ádámon” aki csak az útjába kerül. Nem tudta magát túltenni az egykori sérelmén és mint egy megrögzött paranoiás cipelte magával a megkopott, ám szívét facsaró emléket. Így élte a mindennapokat és élvezte a diadalittas lehetőségeket, mint amilyen most is volt Zoli társaságában. Vadászta az ehhez hasonló lehetőségeket, olyanná vált, mint a narkósnak a szükséges adag: vágyta a lelkében okozott hatást és a rabjává lett.

-Na, ne keseregj itt nekem, fogd a holmidat és menj! -majd odadobta Zoli ruháit a fiú lába elé. A srác sebtében öltözni kezdett, ingjét be sem tűrte a nadrágjába, a bejárati ajtó már hangosan csapódott mögötte. Zoli a körfolyosón sebtében visszakapcsolata a telefonját, majd miután beütötte a pin kódot, az addig bestoppolt üzenetek pityegni kezdtek a készüléken. Az e-mailek ezerrel pörögtek a bejövő értesítések között. A cégeset nyitotta meg hamarjában és lélegzet visszafojtva olvasta a szeme elé tóduló piros betűkkel írt sorokat!

„Hívj vissza azonnal! Felszámolják a részlegünket, leépítést terveznek a cégnél és a te neved is a listán szerepel!”