Elena mélyet szívott a vékonyszálú cigarettából. Néma csend honolt az idősotthon hátsó személyzeti ajtajánál. Csak egy cigi, aztán máris visszatér a gondozottak közé, közben legalább a feje is kiszellőzik. A szokatlan márciusi hideg még mindig nem engedett a szorításából. A harmincas évei közepén járó lány szinte hallotta, ahogy az izzó parázs felülkerekedik a papírba csomagolt dohányon, majd pillanatok múlva megszürkülve a földre pottyan. A cipője talpával igyekezett eltüntetni az árulkodó jelként éktelenkedő hamut, de valójában ma este még ez sem érdekelte. Már megint visszaszokott a cigire és a munkahelyén ráadásul a szemére is vetették kollégái az újabb sikertelenséget. Ismét egy vasárnap esti ügyelet, amitől minduntalan borsódzott a háta mikor a beosztás során ebbe a műszakba került. Ki nem állhatta a hétvégi munkát.

-Csak néhány hónap és pattanok! -rendszerint így vigasztalta magát Elena, mert bár végzettsége szerint ápolónő volt, legbelül érezte, hogy nem ez a valódi hivatása. A fizetés azonban kétségtelenül busás jövedelemmel szolgált, hiszen ebből tudta finanszírozni az utazásait, melynek felidézhető emléke levegőként szolgált a megfakult hétköznapok során. A csipogó, ami a nővérköpeny zsebére volt csíptetve vörösen pulzálni kezdett. Valamelyik bentlakó jelzett, így gyorsan elnyomta a félig elszívott cigarettát. Lépteit kapkodósra vette, majd sebtében rápillantott a nővérpult monitorjára. A riasztás a 205-ös szobából érkezett, Elena agyán átfutott a gondozottak népes családja és azonnal tudta, hogy Rolf Bantle kért segítséget.

-Maradj csak! – szólt a kolléganőjéhez! Máris bemegyek a 205-öshöz! – Elena sejtette a hívás okát.

-Te megint cigizni voltál? -folyt a lány után a hangfoszlány a folyosón, mikor a nővérpultban ücsörgő kollegina megérezte a dohány szagát, ami Elena ruhájába csimpaszkodott.

-Nyugi, csak egy szálat szívam el! – s a középkorú lány máris lenyomta a 205-ös szoba kilincsét.

Rolf Bantle ott ült az ágyában. Fekhelyének háttámlája majdnem kilencven fokba volt állítva, hogy a szemközti falra szerelt tévén egyetlen fontos villanó képkockáról se maradjon le. Elena először az idős férfira nézett, aztán egy pillanatra a televízió műsorára irányította a figyelmét. Szóval véget ért a focimeccs, a tévéreklámok pedig szüntelen záporozták a képernyő előtt ülőket.

-Ezt kikapcsolhatom ugye Bantle úr? – Elena a távirányító felé nyúlt és meg sem várta az idős férfi válaszát, megnyomva a piros gombot némaságra ítélte a falon függeszkedő televíziót.

-Na és mit játszott ma a Basel? -Elena tudta, hogy a férfi él-hal az 1893-ban alapított nemzeti csapatért. A találkozó közvetítési ideje alatt a vörös-kék színek alkotta sál ott ékeskedett Bantle úr nyakában, értésére adva annak is, aki esetleg nem tudná, hogy vérbeli Basel szurkolóval van dolguk.

-Nyertünk, angyalkám nyertünk! – Bantle úr szemében valamiféle egyedi csillogás kelt életre, melyet az egyszerű eseménytelen napokon senki sem láthatott. A ragyogás csakis a meccsek ideje alatt fénylett és ha a kilencven percet nyertes találkozóként könyvelhették el a futball történelem krónikájában, nos akkor a jókedv is határtalanná vált arra az estére. A dohányfüst szaga hírtelen megcsapta Bantle orrát is.

-Nővérke, maga újra dohányzik? – az idős úriember nagyot szippantott szobája levegőjéből. Mi tagadás ennyi izgalom után még jól is esett neki egy kis felszínes megnyugvást adó dohányillat. Beszélhetnékje támadt jókedvében és Bantle úrnak esze ágában sem volt csendre inteni magát.

-Eszelős meccs volt én mondom! Majdnem vesztettünk, de a második félidőben átvettük a vezetést és onnantól kezdve a Basel megállíthatatlan volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy erről az összecsapásról a szakkomentátorok még írni fognak az újságok hasábjain! Elena egykedvűen hallgatta a beszámolót és gépies mozdulatokkal húzta be a szoba ablakán nyújtózkodó függönyöket, hogy a külvilágot mára végleg kizárja az otthon lakója elől.

Rolf Bantle mivel nem volt családja, sem hozzátartozói, a nővéreket és az otthon orvosi személyzetét tartotta magáénak. Kiismerte már őket, tudta ki a sértődékeny, ki az örök bohókás, ki az, aki stikában csokival tömi magát a munkaideje alatt, sőt még azt is észrevette, hogy milyen titkos szerelmi szálak szövődnek a betegápoló férfiak és a nővérek között. De a hallgatás szentségét Rolf Bantle semmi pénzért sem törte volna meg. Valójában élvezte ezt a véget nem érő szappanoperát, mit az otthon kollektívája a maga belső intrikáival tudatlanul írt, ám őszintén szólva Elena volt mind közül az a nővér, akin képtelen volt eligazodni. Még nem talált rá a középkorú nő belső titkára, de meggyőződése volt, hogy van egy általa teremtett egyedi értékrendű világ, amit senkinek sem hajlandó megmutatni. Bantle szépen lassan igyekezett lebontani Elena vaskapuit, mert bár a munkájára bentlakóként nem panaszkodhatott, ám tagadhatatlanul élvezte a maga szórakoztatására alkotott játékot, ami a titkok felfedezésének örömét adta számára. Bantle egy idő után maga is ráeszmélt, hogy pusztán ez maradt neki idős aggastyán korára, hiszen a külvilág futballpályáján játszó csapatban végérvényesen a kispadra ültették.

A nővér minden finomságot nélkülöző mozdulata azonban zavarni kezdte az egyszemélyes szobában lakó idős férfit és úgy döntött a meccs utáni képzeletbeli nyújtásként megpróbálja szelídségre csendesíteni a nővérkét.

-Elena, megtenné, hogy megméri a vérnyomásom? Talán túlontúl is nagy hévvel szurkoltam a Baselnek!

Elena fogta az elektromos vérnyomásmérőt és odaült Bantle ágyához. Rutinos mozdulattal tekerte az agg férfi felkarjára a mérőműszert, hiszen kitudja hányszor tett már eleget ennek a kötelességének. Szeme hírtelenjében megakadt a különös tetováláson, ami mostanáig semmilyen jelentőséggel nem viseltetett Elena számára. Jól látható volt a Basel futballcsapat logója, alatta kivehetően a 2004-as évszám. Úgy meredt rá, mintha sosem látta volna. Pedig vagy ezerszer végigfutott ott a tekintete, de sosem figyelte meg alaposan mi is az a piktogram és szám Bantle felkarján. Az idős férfi azonnal érzékelte a kínálkozó rést az ezidáig lakattal őrzött vaskapun.

-Mesélek magának valamit, ez itt a bőrömön a saját stigmám! – majd bátorítólag rámosolygott Elenára. Amikor a szemem megakad rajta ráeszmélek, minek is volt valójában értelme ebben a hosszúra nyúló életidőmben. 2004-ben kijutottam Olaszországba egy Bajnokok Ligája meccsre, melyen az Internacionálé fogadta hazai pályán a Bazelt. Tudtam, hogy ez olyan találkozó lesz, ami kihagyhatatlan és nem volt kérdés, hogy a helyszínen szurkolok majd az imádott csapatomnak. Zseniális hangulat uralkodott a lelátókon, ami elementáris erővel hatott az emberekre, függetlenül attól, hogy kinek szurkoltunk! Zengett a stadion és én Isten a tanúm, éltem minden pillanatát. Sosem láttam ennyi embert összezsúfolódva, akiket a futball szeretete terelt egy helyre és nem számított más csak a kiváló játék, melyre a sportolók felesküdtek. Hiszi vagy sem és tudom, hogy eszelősen hangzik, de az élmény hevében elkeveredem a barátaimtól majd Milánóban ragadtam. Órák teltek el mire ráeszméltem, hogy egyedül vagyok. Húsz euróval és némi frankkal a zsebemben céltalanul bolyongtam az olasz város utcáin. De tudja mi az érdekes! Egy szikrányit sem féltem. Valójában hírtelen csend lett körülöttem és nap nap után egybeolvadtam a várossal. Élveztem a magányt, az engem körülvevő idegen hangokat, nesztelen figyeltem az ott élőket. Ahogy telt az idő azt vettem észre, hogy valamiképp mindig megoldódott minden. Tudja fene, talán ezt hívják Isteni gondviselésnek. Sosem éreztem magam ennyire szabadnak, mint az eltelt tíz év alatt. Ez volt a feltételek nélkül íródott életszabadság!

Elena némasággal hallgatta Bantle beszámolóját. Minden szó és racionalitással telt gondolat végérvényesen elpártolt tőle mi a hétköznapokban erővel vértezte fel, hogy a jelenben tudjon létezni. A sírás könnyei váratlanul utat törtek maguknak, mely felszabadítóan hatott rá.

-Köszönöm, hogy megosztotta velem a történetét! -majd Elena meleg, baráti kézfogással kezet rázott Bantle úrral.

Az idős férfi tudta, hogy mostanában nem látja ezt a szíve mélyén kedvelt nővért, de egyáltalán nem bánta. Boldog volt, hogy a nő végre kicsomagolta a szabadságot adó szárnyait.

Elena a szobából kifordulva elővette telefonját és azonnal pötyögni kezdte: El Camino. A zarándokút odázott vágyálma végérvényesen eldöntötté vált. Kisvártatva a nővérpult felé indult, közben a köpenye gombjait gyors mozdulatokkal oldotta ki és mire odaért már dobta is le magáról a munkaruhát.

-Hát te meg mit művelsz? -nézett rá értetlenkedve a szőke amazon kinézetű kolléganője.

-Felmondok, nem csinálom tovább! – a kulcsokat és a beléptető kártyát is a pultra dobta.

-De ezt nem teheted Elena, micsoda viselkedés ez? -horkant fel a nő, aki felállva a forgószékéből fölényeskedni próbált Elena váratlan cselekedete felett.

-Tévedsz, pont elérkezett az ideje! – majd a lány óvatos mozdulattal becsukta maga mögött az idős otthon ajtaját. Néhány hónappal később Elena az El Camino teljesítése után megbékélve