„Lám lám, úgy szórják ránk az égiek a tapasztalásokat, ahogyan a havazás borítja fehér lepellel az Alpok hegygerinceit. Meg kell valljam, távol áll tőlem az újévi fogadalom. Szerintem az élet egy valódi izgalmakkal teletűzdelt rallye pálya, s őszintén szólva itiner híján nemigazán merek fogadkozni…”

Meglepve írom Nektek és reménykedve abban, hogy más is hasonló tapasztalásokkal küzd, miszerint ismét a betűket nélkülöző, üres asztali naptár díszeleg az otthonomban. Félelmetes rohamtempóban futnak mostanság a napok, s egyre inkább biztossá válok a tekintetben, hogy a láthatatlan homokórám csinos dereka szélesedőben van. Vajon mi másért is peregnének a homokszemek egymáson ilyen fékevesztetten?

Újév ide vagy oda, őszintén szólva még várat magára a 2023-as esztendőre vont mérlegem. No nem a felszedett vagy éppen leadott kilókra gondolok, sokkal inkább a belső lelkivilágom fejlődéséről és a saját hegycsúcsaim megmászásáról beszélek. Ami azt illeti, vannak témák, amikkel kapcsolatban még mindig az alaptáborban ücsörgők és szorongatom forró teásbögrémet, várva valamiféle Isteni beavatkozásra, hogy végre nekiiramodjak és meghódítsam az általam kijelölt csúcsot. S érzem azt is, hogy van olyan öröm, melynek magával ragadó gyönyört adó látványa csakis oxigénpalack segítségévél és egy szakavatott sherpa kíséretével költözik majd a szívembe. Írom mindezt annak a megnyugtató ténynek a tudatában, hogy a „hegyivezetőm” pontosan tudja mikor kell érkeznie a sátramba. Bizonyos dolgokat nem én irányítok. Bármenyire is skandálja fülembe a saját egom az acélerős szavakat, ki kell várni a pillanatot, hogy a lélektapasztalás a saját kikötőnkben lehorgonyozzon.

Téli kirándulásunk alkalmával nemrégiben történt, hogy alkalom adtán egy másik, számunkra ismeretlen, túlnyomó részt gyermekekből álló csapattal utaztunk egy felvonóban. Az anyuka, mint egy szabadságot nélkülöző coach téner lázasan ontotta magából a gyermeklélekre ható lelkesítő varázs szavait:

„Nem vagyunk fáradtak, csodás napunk van ma és minden pillanatát élvezzük majd! Este pedig, ha eleget síeltünk iszunk egy frissítő almalevet és irány a falu koripályája! Csudajó mulatság vár rátok! Ne feledjétek el minden fejben dől el és ismételjétek szorgalmasan magatokban-szuper napunk lesz, nem vagyunk fáradtak!”

Mindezen lelkesítő szavait még széles, ragyogó mosolyával meg is koronázta. Olyannyira hatottak rám a szavai, hogy magamban el is döntöttem, zsebre teszem az ismeretlen anyuka energizáló impulzusait. Mélyet szippantottam a levegőből és már majdnem csengetett a szellemi muníció egyéni eltökéltségem szektorában, mikor az egyik kislány megnyomva magán a bátorságot adó jelzőgombot mégiscsak megszólalt.

„Én nagyon fáradt vagyok! Nincs is már erőm a síeléshez!”

Na bumm! – konstatáltam magamban, ezek szerint mégsem volt százszázalékos a motivációs beszéd az anyuka részéről.

„Oh ugyan, száz ágra süt a nap, kivételesen jó az idő, majd belendülsz”- és a felvonó ajtaja már útjukra is engedte a gyereksereget élükön „vezetőjükkel”. Eltűnődtem, ezen esetben ki is volt a nyertes valójában? Vajon tényleg belendült az egyszem, fáradságát nyíltan felvállaló Pöttöm Panna a síelés adta varázslatba vagy aznap már meg sem szólalt az enerváltságát illetően mert megtapasztalta, hogy neki idén olyan síbérletet osztottak, amelyben az őszinteség opcionális lehetőségét kihagyták. Lám lám, úgy szórják ránk az égiek a tapasztalásokat, ahogyan a havazás borítja fehér lepellel az Alpok hegygerinceit.

Meg kell valljam, távol áll tőlem az újévi fogadalom.

Szerintem az élet egy valódi izgalmakkal teletűzdelt rallye pálya, s őszintén szólva itiner híján nemigazán merek fogadkozni. Szeretem a viszonylagos állandóságot és a stabilitást magam és környezetem körül. Akkor tudok létezni, ha orromban érzem az élet illatú morajló hétköznapok eszenciáját. Nem baj, ha néha zajos vagy éppenséggel fülsiketítő, valójában így tudom értékelni a csend bennem gyökeret eresztő némaságát.

A választás lehetősége hatalmas ajándék az élettől. Majdhogy nem felér egy varázspálcával. Választani az előre vivő és a magával mélybe rántó között, a jövőbe repítő elképzelések és a múltbéli sérelmek folyamatos önigazolásai között szintén lehetőség. Ajándék a Jó Istentől, az Univerzumtól és Őseinktől, kiknek tapasztalásait akaratlanul is a génjeinkben és egyúttal a jelenünkben hordozzuk. Szóval képtelen vagyok fogadalmat tenni. Kétség sem fér hozzá, vágyálmaim lesznek 2024-ben is, melyek megvalósításához minden erőmet és az égiektől kapott tálentumomat szeretném alázattal és hálával telve felhasználni. Szinte biztosra vehető, hogy peregnek majd a könnyek, melyek gyógyító erővel tisztítják meg lelkemet, várnak a reményt adó nevetések, a némasággal telt percek. Érnek tapasztalások, melyek vállalt életutam zsákutcának tűnő mellékútjain vezetnek majd végig.

Vagy meglehet mégiscsak tévedek…. talán minden egyes mély lélegzetünkkel egy tudat alatt vállalt fogadalmunknak teszünk eleget, melyet születésünkkor tettünk az égieknek, miszerint minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy emberségben éljük majd az életidőnket.