„A hit bennünk él, mindegy, hogy ki szól hozzánk a vonal túlsó végén!”

Úgy tűnik végre valahára beköszönt hozzánk a tél. Egy kissé megvárakoztatott bennünket, vagy meglehet valamiféle csalfa szövetséget kötött az ősszel megengedve neki, hogy idén egy kicsit tovább nyújtózkodhasson őszi avartakarójával. Mi tagadás a 2023-as kollekciója valami mesésen pazarra sikeredett.A színek kavalkádját kihasználva minket embereket folyton ámulatba ejtett és megrészegülve az elénk tárulkozó természeti látványtól úgy éreztük a vékony, rövidke őszi kabát és félcipő idén hosszú ideig a divat number one-ja lesz.

Ám a tél hűséges kalendáriumi katonája a december és a népszerű mesebeli szereplő Dér Jankó sem hazudtolja meg önmagát így hát úgy érezte, ideje színre lépnie. Igazuk is van, rend a lelke mindennek. Nemrégiben hallgattam egy podcast riportot, melyben a Spanyolországban élő hölgy a szinte tökéletesbe hajló életkörnyezetéről fonta egymásba kimondott gondolatait. Aztán egy árulkodó mondat mégiscsak megütötte a fülem: őszintén beszélt arról, hogy mennyire hiányoznak az évszakok váltakozásai az önként választott új hazájában. Valóban, milyen kézenfekvő nekünk itt élőknek az ősz színnel telt játéka, a reggelre befagyott pocsolya vagy a művészeket meghazudtoló tehetséggel fehérre festő, deresre fagyott természeti csodák látványa. Bármennyire is rozsdásan tesszük, mégis itt az idő meghajolni a tél ünnepi főszereplői előtt. Hamarosan érkezik a Mikulás és a keresztény világ egyik legvártabb ünnepe Jézus születése s vele együtt a karácsony.

Legkisebbünk ma reggel az iskolába tartva az autóban ülve, lelkesen tolta fel a hangerőt Maria Carey ikonikus karácsonyi dalát énekelve. Ragyogott az arca az őt bizsergető ünnepet váró lelki érzéstől.

„Anya nemsokára itt a karácsony és Télapó is újra meglátogat minket! Már annyira várom!” Őszinte leszek: erőltetett mosollyal az arcomon próbáltam a boldogságot aktiválni lelkemben és igyekeztem megfürödni Villő őszinte gyermeki örömében.

Belém hasított a kérdés: mikor lettünk ennyire felnőttek? Mikor volt az a pillanat, amikor már nem tartottuk fontosnak, hogy ne aludjunk el december 5-e éjszakáján mert mi csak azért is lopva meglessük a Mikulást, amint teletömi a fényesre pucolt csizmáinkat az ajándékokkal. Vagy meglehet mi felnőttek nem illő módon viselkedünk, s végül elszomorítjuk a Télapót és Rudolf irányításával a repülő szán nagyívben elkerüli a házunk kéményeit?

Véleményem szerint nekünk 18 pluszosoknak is szükségünk van égi csodatevőkre. Legyen az a Jó Isten, a Teremtő, Jézus Krisztus, vagy az Univerzumból érkező erő, melybe kapaszkodva elhihetjük, hogy amikor már nincs emberi befolyásunk a dolgok alakulására, akkor közbeavatkozhat egy felettes erő, mely a helyes, vagy épp az életünkben szükséges tapasztalás irányba terel bennünket.

Kérlek benneteket pár pillanatra halkítsuk le a külvilág zaját legyünk őszinték önmagunkhoz…mikor beszélgettünk csak úgy valami ismeretlen kézzel foghatatlan nevet nélkülöző földön túli csodával, mely olykor talán észrevétlen a vállán hordoz bennünket. Szerintem ők a legjobb pszichológusok. Néhanap futás közben nyitom ki neki szívem kapuját és meglehet még szavak sem formálódnak ajkaimon, ő máris tudja mi az, ami megfogalmazhatatlanul marja lelkemet. Szerintetek nem lehet az, hogy eredendően segítő jobbként- minket embereket- ennek a lehetőségnek a felhasználásával alkottak meg?

Valójában édes mindegy, hogy séta közben, lefekvés előtt, vagy csak kettesben maradva önmagunkkal tesszük mindezt, de napjainkban a fontos feladatokat előtérbe helyezve valahogy ezen „méregtelenítő módszert” akaratlanul is a rangsor végére száműztük.

Azt pedig már suttogva jegyzem meg: ki tudja valójában kitől vágnak el születésünk pillanatában azzal a köldökzsinórral. Mondok egy egyszerű példát és meglehet már megosztottam veletek.

Sokat tépelődtem, hogy az írás vajon valójában tényleg az én életfeladatom-e? Nemcsak egyszerűen az egómmal teremtettem önmagamnak? A kérdés pedig nem hagyott nyugodni. Másnap pro és kontra érveket hoztam fel a témával kapcsolatban Alfahímemnek, miközben Sopron irányába tartottunk egy kedves ismerősünkhöz. Gondoltam viszek magammal a megírt könyvemből ajándék gyanánt mert barátunk személyes önnön véleménye szerint, ő bizony „könyvalkoholista”.  Ragaszkodott hozzá, hogy dedikáljam. Én ódzkodva tettem eleget a kérésének. Mikor végeztem a sorok megírásával csak utána vettem észre, hogy a tollból az összes tinta a tenyerembe folyt és a bőröm oly gyorsan szívta magába, mint a szomjas termőföld ki hetek óta esőért kiállt. Nem akartam hinni a szememnek. Döbbenten tekintettem a történtekre. Alfahímem csak mosolyogva nézett rám és mindent leolvastam az arcáról. A tinta ragaszkodik hozzám. Választ kaptam az ég felé kiáltott kérdésemre és a lelkem azon nyomban gyógyulásnak indult. Vajon észrevesszük a saját kérdéseinkre, kétségeinkre érkező választ mely a messzeségből érkezik? Én őszintén szólva nap mint nap tanulom, de a tapasztalás -mikor sikerül meglátnom- folyton folyvást a saját, egyedi belső hitem erősíti. Szóval azt hiszem idén mégis kipucolom a csizmám, hátha erre jár a Mikulás. Ki tudja, így túl a negyvenedik életévemen hátha sikerül ébren maradnom és megleshetem őt. Egyben biztos vagyok, ha sikerrel járok megölelem őt! De nem ébresztem fel a gyerekeket, meghagyom a csodát nekik is arra az időre, mikor majd negyven pluszosok lesznek!

Szeretettel ölellek Benneteket: Sziszkó