Kedves Gezemicét olvasók!

A novemberi időjáráshoz hűen, szürkére festett égboltra ébredtünk.
Talán kissé bizonytalanul, hogy érzelmileg milyen nap is alakulhat ki ebből a maiból. A kabátokat nyakig felcipzároltuk és mintha az eső lába is lógna a levegőben, ám közben tagadhatatlanul a péntek bizsergető boldogsága ficánkol a lelkünkben. Belső világomban pedig szilárd megállapítást nyert az a tény, hogy a mai időjárás fényeihez, kifejezetten jól passzol a lila szín.

November 17-e a koraszülöttek világnapja. Már napokkal ezelőtt morfondírozni kezdtem, vajon milyen gondolatokat is vessek a témával kapcsolatosan a virtuális papíromra. Futásom közepette, belső monológjaimat a mai nap különlegessége vezérelte.

Nekünk-személyes átélőknek- mint egy „keresztes lovag”, kötelességünk a „szent földön” való zarándoklatról számot adni. Nem vehettem félvállról a feladatot, ám őszintén szólva valahogy nem tudtam belekapaszkodni a fejem felett tornyosuló lila viharfelhőkbe. Pedig 10 évvel ezelőtt szakadatlanul ontották magukból az esőcseppjeiket és a villámot szóró gombolyagok ide oda csapkodtak körülöttünk. Elolvastam hát az elmúlt két évben íródott blogokat, tőlük remélve a helyes útmutatást.

Őszintén szólva nehézkesen verekedtem át magam a saját irományaimon.

Bizonyára sokaknak megvan az az érzés, amikor gyerekként a szülőkkel lomtalanítás után elmentünk a város külterületén lévő szeméttelepére. Megbabonázott az ég felé nyújtózkodó kacatok és tárgyak látványa az emberek kidobott, kegyvesztett személyes holmijaitól magasodva. Nos, a blogokat olvasva fehéren-feketén ott sorakoztak a megélt fájdalmaink, melyek mint egyéni terápiám, lélekgyógyító erővel voltak felvértezve. Aki olvasta a Genomba Zárt Örökséget emlékezhet arra a fejezetre, mikor ükanyám Bor Terézia világra hozza ötödik gyermekét és a parányi lélek születése pillanatában angyallá változik. Önkéntelenül is a sorok közé írtam a sötét félelmeimet, amit legkisebbünk születésekor édesanyaként átéltem. Ükapám, Musza István érzésvilága pedig úgy vélem, tükörként mutatja alfahímem akkori lelkületét.

Véleményem szerint csodás az emberi lélek, amely mindig megörvendeztet a sajátságos felismeréseivel. Amikor a könyvet írtam, végig sírtam ezt a fejezetet. Napok teltek el, mire újra képes voltam a gép elé ülni és folytatni tudtam az alkotást. Úgy éreztem, ükanyámmal együtt gyászolok. S ma már tudom, valójában a könyvben búcsúztam a saját 2013-ban megélt személyes fájdalmaimtól. Azt hiszem a zárójelentésemre ráírták a „kezelőorvosaim”, hogy a páciens tünetmentes elhagyhatja a kórházat. Ám azt még odabiggyesztették, hogy panasz esetén kontrollvizsgálat szükséges.

Hálás vagyok, hogy 2023-ban ilyen szemmel és lélekkel tudok visszatekinteni a valamikor öntudatlanul vállalt élettörténéseimre. Úgy érzem szívem minden szeretetével ölelném azokat az édesanyákat, akik most a világ bármely PIC (Perinatalis Intenzív Centrum) osztályán aggódással teli szívvel állnak a csöppségük inkubátora mellett. Belső indíttatásból jön tehát a vágy, hogy ezen a napon lila színben világítsuk meg az otthonunkat, hogy lila ruhát viseljünk, vagy, hogy lila lufik lengedezzenek a kerítésünkön. Együtt érzünk mindazokkal a családokkal, akik most is a „szent földön” vívják csatájukat.

Az ilyen írások talán a kontrollvizsgálatok időpontjai. Kétségkívül gyógyultak vagyunk. Az idő simára dolgozta a 10 évvel ezelőtt felszántott lelkünket és az élet virágai folyton megörvendeztetnek bennünket. S ki tudja, valójában szülőként miért is sírunk egy-egy hegedű hangversenyen, az egyel több gyertya elfújásakor a születésnapi tortán, vagy amikor csak békésen szundít pihenése közben az éjszaka folyamán….