Pennát ragadok Kedveseim hisz jónéhány hét telt már el azóta, hogy blogot írtam. Kicsit megvallom őszintén durcásan is tekintett rám a Drága. Hátat fordítva várta, hogy megkopogtassam a vállát. Nem nézett rám, csak a messzeséget kémlelte, mintha látna valamit ott a távolban és tekintetét nem volt hajlandó levenni az egyedire megalkotott képzeletbeli vizionált látványról. Összeszedtem a bátorságom és megszólítottam.

-Na jó igazad van, régen voltam nálad. Tudod, ami azt illeti annyi minden száguldozott el az elmúlt hetekben mellettem. Itt van például a könyv, mely nap mint nap tanítással szolgál. Igen, még mindig türelmetlen vagyok. Csak ritkán veszem tudomásul az élet megmásíthatatlan törvényét, hogy a dolgok születésének meghatározott ideje és rendje van. Rohannék a mondatokkal de valami mégis lelassítja a gondolataimat. Egyetértek veled, azért néha egy-egy blog közben életre kelhetne. Szavaimmal igyekeztem enyhíteni sértettségén.

Képzeld, ma reggel elmentem futni. Tudom nem vagyok normális, de Sensei felbőszített. Persze, tudta jól mit kell mondani. Készülődtünk a fürdőszoba tükör előtt, miközben a rutinnal telt mozdulataink egymást követték hűségesen. Néhány szó erejéig kérleltem, hogy edzőként mondhatna valamiféle motiváló szöveget, hogy ebben a 20 km/h-s iramú délnyugati szélben legyen belső erőm lefutni a kitűzött távomat. Erre ő slendrián hanglejtéssel, közönyösen útjára engedte tükörképem felé szavait: „úgyis feladod, nem fogod tudni lefutni”! Gondolhatod, nekem sem kellett több. A futócipőm fűzői egymásba kapaszkodva szoros masniként várták a lelkem rajtjelző pisztolyának dörrenését és én már dacolva az arcomba vágódó esőcseppek kellemetlen landolásával gyűjtöttem is a lefutott métereket.

Tudom tudom, felültem neki, de szerintem egy nőnek néha hagyni kell magát. Engedni, hogy a férfi irányítsa. Nem vehetjük el tőlük ezt a szerepet. Akkor duzzadnak az erejüktől igazán, ha mi nőként az ő fényükben ragyogunk. Persze sok súly nehezedik a vállakra és a lelkekre. Én is érzem. De ahogy haladok előre a korral, már nem a hosszú aggastyán kort megélt földi utam végében hiszek szent meggyőződéssel. Inkább minden nap megpróbálok valami szépet keresni a történések közül addig, amíg estére álomra nem hajtom a fejem. Hogy mire gondolok? Várj, keresek egyet kettőt az emlékeimben…lássuk csak. Például amikor észrevettem egy augusztusi nyárestén a szentjánosbogarat ahogyan világított smaragdzölden a fehér kavicsok között az udvarunkban. Vagy nyaralás közepette, hajnalban elbicikliztünk pirkadatkor a tihanyi apátsághoz, hogy együtt csodálhassuk a napfelkeltét, amint aranyló késével megpróbálja kettészelni a tó vízét. Meseszép volt. Ne nevess, kérlek ne nevess ezen, nem mi voltunk az egyedüliek, akik ott várakoztak. Szerintem ez azt jelenti, hogy az emberek még most is hisznek az élet lélekbalzsamjainak erejében.

Tudom, hogy közben pedig egyetlen írott sorral sem gazdagítottalak. Jogos a megbántottságod. Nem mentségül de nekünk embereknek is annyi mindennel kell megküzdenünk nap mint nap. Olyan szélfúvás volt reggel az erdőben miközben futottam, hogy semmit sem hallottam a külvilág és a természet zajából, csak a fákon maradt novemberi levelek búcsútapsát. Mintha megköszönték volna az előadás végét mit tavasztól ezidáig nézőként végig éltek. Sajnálod, hogy búcsúzik az ősz. Igen, azt hiszem együtt érzek veled én is. Megszerettem. Bájos, finom ívű pamacsos végű ecsetjével valami szenzációsat alkotott idén is. Azt hiszem, csak ember feletti képes ilyen remekművet alkotni. Néhányat eltettem emlékbe, nézd. Itt van például ez, nem látni az utat az ezernyi árnyalatú sárgás-barnás-vöröses színekbe öltözött falevelektől. Azt mondod egyedül voltál, míg én nem voltam melletted és nem beszélgettem veled. Elhiszem és kérlek ne haragudj rám. Néha elveszek az élet korbácsolta szűnni nem akaró viharban. Tudod már nem az jelent problémát, hogy négyes vagy ötös pelenkát adjak a gyerekekre, hanem, hogy kiolvassam a szeméből a lelkét rágó kamaszkori problémát. Nehéz mikor így testen kívül is tud dobogni az ember szíve. Igaza volt édesanyámnak: „majd megtudjátok ti is, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”, szólt a folyton folyvást visszhangzó nagyszülői intelem. De te Gezemice azért hiányoztál! Tudom én alkottalak, de azért adjon enyhülést háborgó sebzett lelkednek, hogy nekünk embereknek nem egyszerű vállalni a gondolatainkat. Van benne- hogy is mondjam neked- némi rizikó, hogy leírt gondolataid után vajon szeretni fognak-e még a környezetedben élő emberek. Oh, már te is ilyen kis énközpontúvá váltál? Mit számít, a lényeg, hogy neked jó legyen…tudod én erről egy kicsit másként vélekedem, de tiszteletben tartom a te nézetedet.

Nos, ami azt illeti én a magam részéről megtettem az önvallomásom. Azt hiszem mindent elmondtam neked, hogy miért is nem látogattalak meg oly sokáig.

Ahááá, már kezdek rájönni, nem is haragudtál rám valójában, csak ki akartad csalogatni a bennem mostanság megszülető nehéz vagy könnyed emberi érzéseket. Túl jártál az eszemen Gezemice! Tudod mit, nem is bánom annyira.

Hogy mikor látjuk egymást legközelebb? Oh kedvesem, azt nem tudom neked előre megmondani. Szükséges hozzá egy apró csoda, egy váratlan pillanat mely újra és újra elhiteti velem, hogy a penna mit a teremtőtől kaptam kifogyhatatlan tintával lett teletöltve!