Kedveseim!

Nem túlzás azt állítanom, hogy az elmúlt hetekben csodálatos történések zajlottak az életemben. Az isztanbuli kirándulás többet adott számomra, mint amiről álmodni mertem volna valaha is. Boldogan osztottam meg az éteri világ hálóján köttetett valamennyi szívbéli barátommal ezt az élményt. Mindezt még inkább fokozta, hogy vettem egy mély levegőt s bátorságot merítve, mint a frissensült ropogós puha kenyérből téptem egy darabot a készülő könyvem második részéből s szélnek eresztettem a bennem született történet egy aprócska morzsáját. Ez az utazás azonban merőben eltért attól, melyekben eddigi életem során megmártóztam. Való igaz, mindig is a létezés kalandjait kereső emberek táborát erősítettem, ám a család és a gyermekek megszületése óta kissé fogalmazhatunk akár úgyis, hogy statisztai szerepkörbe állítottam belső világomnak ezt a lényét.

Mikor tervezni kezdem eme különleges utazást lázasan kutattam, hogy vajon ki is lenne számomra a megfelelő társ, ehhez a nem mindennapi kalandhoz. Mi sem egyszerűbb gondoltam magamban. Magabiztosságamat illetően akkor kezdem meginogni igazán, mikor sorra akadályokba ütköztem és a sokadik kedves kikosarazás után egyszer csak az ebéd készítése közepette leengedték a mozivásznat lelki szemeim előtt. Azonnal körvonalazódni kezdett előttem, hogy mi is a burkolt üzenete ebben az esetben a társtalanságomnak. Egyedül kell végig csinálnom! Felismerésem után a szeretti köröm teljes vállszélességgel mögém sorakozott és az utazás előtti napokban erőt meríthettem támogatásukból, melyek az elbizonytalanodásom téves koordinátái következtében néha kétségeket ébresztettek világomban.

Hogy volt-e bennem félsz? De még mekkora! 16 éve a magány eme keserédes illatát nem éreztem az orromban. Alfahímemmel megélt közös élményeink, a gyermekeinkkel való közös kalandjaink, vagy a barátnőkkel gondosan megtervezett utazások, mint egy soha el nem fogyó színes tintapaca, úgy színesítették a rohanó életéveimet. Na de egyedül utazni 4 napra úgy, hogy Sziszkó lesz az útitársam, nos kissé idegenkedve szemléltem a tükörképem mikor reggelente a készülődés közepette farkasszemet néztem önmagammal. Az elmúlt esztendőkben valaki mondjuk úgy, mindig szuszmákolt körülöttem. Lassan de annál élesebben fészkelte bele magát elmémbe a gondolat, hogy valójában nemcsak inspiráció céljából utazom a távoli, minden ízében varázslatos Isztanbulba. Majd végül, május 28-án kézen fogtam magam és a hátizsákom tele pakolva útnak indultam, hogy a világnak eme varázsporával összepiszkoljam a fodros tüllszoknyámat.

Mi tagadás a reptéren álldogálva csatlakozva a csoport idegen tagjaihoz a könnyeimmel küszködtem. Az egyedül töltött percek és a felszállás előtti órák négyzetre emelték az érzelmek sokaságát. Büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy kiléphetek a hétköznapok szürkére színeződött képregényéből, miközben a szeretteim támogató mosolyát idézhettem fel a lelki szemeim előtt mikor elköszöntem tőlük. De vajon mit kezdek én majd saját magammal? Ahogy az órák haladtak előre, úgy váltam mindinkább határozottabbá és éreztem magam a saját tengelyemben. Utoljára egy röpke meetinget tartottam magamnak, letisztáztam a bennem életre kelő kétségeket és láss csodát, mint a szappanbuborékok erejükből hírtelen veszítve szétdurranva megsemmisültek.

Landolás után már mosolyt rajzolt arcomra a kíváncsiság és boldogsággal átitatva ugrottam fejest az előttem álló négy nap megannyi élményébe. Szorosan ölelt magához a legkisebb otthonomtól eltérő, lopva észlelt életpillanat, mely aztán megkérdőjelezhetetlenül helyet keresett elmém rejtett zugában és onnan lázította szívemet. A napfény játéka a mecsetek hittel telített falai között, a tárgyak történeteket rejtő kopottas külleme, az egymást váltó szultánok történelmet író uralkodása, az imám hangja miközben Allahhoz szólítja a benne hittel élőket- mi tagadás ámulatba ejtettek. Révedezéssel telt másodpercek, mely a valaha Oszmán birodalom néven ismertté vált hatalmasságot csillogtatták meg féltve őrzött muzeális darabjaik nyelvén társalogva velünk, vendégségbe érkezett turistákkal.

Belevesztem a víz csillogásába, ahogyan a napfény játszadozott a partra vetett hullámokkal. A jelen és a múlt tökéletes harmóniája mely a város épületeiben is magabiztosan élte hétköznapjait, az élet állandóságának érzését adta ajándékba. Azt hiszem ez lett az én saját hűtőmágnesem, amint Isztanbulból magammal hoztam. Négy napot tölthettem el ebben a világvárosban. Bizonyságot szerezhettem arról a szent meggyőződésemről, hogy bár elköteleződésben, szövetségben élünk egymással, szükségünk van a saját, egyéni szabadságunk megélésére. Csodálatos érzés úgy élni, hogy valakit szívből szerethetünk, de nem feledkezhetünk el önmagunkról. Szüksége van ránk a saját énünknek, időnként szorosan magunkhoz kell ölelni, hogy aztán újult erővel térhessünk vissza a közös családi szeretti kötelékeink közé. A történések legyenek azok akár észrevétlenek vagy heget karmolóak folyton koptatják földi gúnyánkat. Néha lehet imitt amott foltozásra szorul, s meglehet, erre a tű és a cérna is a rendelkezésünkre áll. A döntés a miénk, hogy a kezünkbe veszük-e őket. Lehet nehézkes a cérna befűzése, s talán a szemünk is belekönnyezik, de kétség sem férhet hozzá, hogy érdemes a próbálkozás.