Hétfőn még a fű sem nő, tartja a jól ismert mondás és a mai időjárás mintha még mindezt meg is erősítette volna. Nem túlzás azt állítani, hogy a böjti szelek túlságosan is komolyan vették feladatukat.

Számunkra hosszú évek óta a hét első napjának megmásíthatatlan forgatókönyv írója az esti karate edzés. A családfőnk Sensei-é avanzsálódik és mi, mint lelkes Bács-Team tagok figyeljük irányt mutató karizmatikus hangját. Hihetetlennek tűnhet, mégis olyan pillanatok röpködnek ilyenkor az edzőteremben, melyek észrevétlen kúsznak be az egymásután lefutott teremkörök közé. Én lélekminutumoknak nevezem őket.

„Mindenki csináljon annyi fekvőtámaszt amennyit bír és plusz még kettőt!”- hangzott az edző kérése, s mi összeszedve minden erőnket nekiláttunk a kiadott feladat teljesítésének. Ahogy átléptek egymás „feje felett” a másodpercek, úgy sokasodtak a fekvőtámaszok izmokból és elszántságból kipréselt mennyiségei.

23, 30, 72 hangzott a mester kérdésére a tanítványok válasza.

Mi, akik eddigre már megfogyatkoztunk erőnkben, csendesen szemléltük tovább a profik egyéni harcát. A mindent elsöprő szám ezúttal a 102 képében öltött bűvös formát az edzőterem falai között. 100 és a plusz két fekvőtámasz. Az izzadságcseppek rohanva folytak végig a tanítvány arcán és dicsőségesen hirdették a test és lélek múltba vesző küzdelmét.

Miközben figyeltem őket, elgondolkodtam a 100, mint számjegy jelentőségteljes bűvös fogalmán. Vajon sok vagy épp kevés a 100? Persze tudjuk jól, hogy minden viszonyítás kérdése s miközben újra körbe és körbe kezdtünk futni a terem falai között, valahogy nem eresztett a gondolat.

100 fekvőtámaszt „lenyomni” számomra majdhogynem emberfeletti.

100 méterre lenni a Maratoni táv lefutása véghajrájában, végtelen mámort adó. 100 percre lenni időben egy vágyott randevútól azért, hogy az ölelő tekintetek ismét egymásba fulladjanak úgy hiszem felemésztő. 100 csendesen tovaszálló sóhaj a bánat gyökeréből fakadóan emberi lelket emésztő. Nem mindegy, hogy 100 napot vágyakozunk, vagy 100 napot reménykedünk. 100 lépésre állni a színpad előtt és megbabonázva hallgatni egy művészt, ahogyan Istenadta tehetségét szétszórja az őt körülvevő ünneplő tömeg előtt katartikus élmény. 100 százalékban megélni mikor a pillanat varázsa a vállunkra telepszik és közben mi magunk is rácsodálkozunk ahogyan átitatja lelkünket a felismerés szelíd hangú harmóniája, igazi kincsnek számít. Távol a 100-ik életévtől az életem derekán, újra és újra rájövök, hogy milyen mesterien megalkotott a mi emberi létezésünk. Akár 100 percig is elhallgatom azokat a történeteket, amik ennek a meggyőződésemnek a hiteléül szolgálnak. Na és persze tudom, hogy már nem kell 100 napot várnom, s újra láthatom a felkelő napot a réten mikor a kora nyári ruháját a fákra öltve futás közben egymásra kacsintunk. S képes leszek-e valaha arra, hogy 100 fekvőtámaszt teljesítsek a karate edzésen? Azt már most megsúgom nektek…100 emberöltő is kevés lenne hozzá. Ám egyben biztos vagyok! 100-szor inkább a betűket szövöm apránként ékes gyöngysorrá, mert ha 100 emberből egy is megtalálja benne a maga lélekminutumát, akkor én már a saját edzőtermemben teljesítettem a mester által kért 100 plusz kettő „fekvőtámaszát” :-)