Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Emlékszem a tavaly év elején, valamikor ezidőtájt írtam meg a 2022-es esztendő első blogbejegyzését. A belső indíttatás árja akkor is magával ragadott és úgy gondoltam soha jobbkor nem érkezhetett volna meg a bennem életre kelt kívánalom, miszerint a 22-es esztendőben igyekezni fogok az elfogadást, mint gyakorolható és elsajátítható emberi tulajdonságot önmagamhoz mérten a lehető legtökéletesebbre fejleszteni.

Nos, jelentem, megkaptam a bizonyítványom és a saját magam által felállított értékelő bizottság elé állva nem éppen a megfelelő szóbeli értékelésben részesültem. Évismétlésre ugyan nem köteleznek, de szigorúan fel kell vennem ezt a „tantárgyat” az idei tanévben is. Őszintén szólva és ha meghallgatom saját fülembe duruzsoló belső énemet, jó néhányszor megbuktam a próbatételek során. Irgalmatlan nehéz negatív kritika, vagy epés megjegyzés nélkül kiállni egy nekünk éppen nem tetsző történést, mindegy, hogy az saját vagy éppen külső rendszerünkön kívüli történés. Tiszteletre méltónak tartom azokat az embereket, akik tapasztalásaik után már magabiztosan bandukolnak belső világuk poros útvonalán. Felülemelkedni bizonyos velünk született emberi tulajdonságainkon, változást hozni és a helyes úton maradni egy bennünk született felismerés után, azt hiszem az emberi létezés egyik legcsodásabb lehetősége. Ez azonban nem könnyű feladat: csendben maradni önmagunkkal, szendergődve szemlélődni, tudatosan halkabbra venni szenzorjainkat, jókora kihívásnak számít a mai harsogó világunkban.

Folyton folyvást áhítozunk a beteljesülésre váró célkitűzéseink után, miközben elfelejtünk hálát adni a megélt egyéni tapasztalásokért. A minap beszélgettem egy fiatal anyukával, hozzáteszem nem született kiskőrörsi lakosról van szó. Döcögős párbeszédünk, észrevétlen szelídült bensőségessé és egyszer csak kifakadt belőle a vélemény: „úgy érzem, ha a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek kezdenem kell magammal valamit. Ebben a városban fontos az, hogy mit tudsz felmutatni, akkor leszel valaki” Őszintén szólva megszántam ezt a fiatal édesanyát, hisz kisebbik gyermeke beszélgetésünk ideje alatt folyton a derekán csimpaszkodott, de ő már fél karral a jövő feladatának fonalába próbált belekapaszkodni. Görbe tükör volt ez számomra nekem, aki tősgyökeres kiskőrösi. Valóban ilyen terheket veszünk önkéntelen is a vállunkra? A válasz máris itt duruzsolt a fülemben….hát persze Sziszkó, hiszen neked is micsoda megnyugvást adott ükanyád történetének megírása. Aztán persze eme küldetés teljesítése után máris a következő lesben rám várakozó hálóba gabalyodtam magam is, mely észrevétlen fonta körbe elmém és lelkem egyaránt…vajon képes leszek írni majd egy másik történetet is? Mi van, ha valójában nem is az életfeladatom az írás? Sorban kopogtattak be hozzám a próbatételek, mígnem egy soproni utazás alkalmával, miközben dedikáltam az ajándékba adott könyvet, a tollból észrevétlen kifolyt a tinta a bal tenyerembe. Ott álltam és szinte megigézett a kéklő tinta foszlány. Íme a jel, mely szerint az életem része az írás. Valaki odafentről azt hiszem képtelen volt tétlenül nézni az önmarcangoásom és megkegyelmezett napok óta forrongó lelkemnek.

Figyelni a jelekre, a fentről érkező útmutatásokra, csendességre inteni a bennünk dúló én központúságot, merni kettesben maradni önmagunkkal egyre inkább csábítóan hatnak rám ezek az értékek az elfogadás gyakorlása mellett. Meglehet az orromra fognak koppintani, de valamiért nem tudok szabadulni a napokban olvasott kommentháborútól, mely a záportározónál kialakult nézeteltérés vitáját robbantotta ki a futók és az ott sétálók tábora között. Vajon lehet-e megszólalnom nekem, aki nem ott hódol eme szenvedélynek, ám a futás mámora által mégis érintett vagyok a témában? Megjegyzem az erdőben való futásom közepette azért engem is érnek meglepetések. Gondolok itt olyan esetekre például, mikor úgy érzem összetévesztettek a vadászok egy a tisztáson keresztülfutó vaddal :-)De aztán ha jobban belegondolok, szegény fácánok is kiposztolhatnák a „facéra”, hogy honnan veszem a bátorságot, miszerint megzavarom őket békés andalgásuk közepette a bokor mellett elfutva és az őzek panaszáról ne is beszéljek, akik hajnalban komótosan legelésznek, s én önző módon megriasztom őket. Ilyenkor magamban mindig elmormolok egy elnézést kérek gondolatfoszlányt és megköszönöm, hogy átfuthatok a hajnali réten. Tiszteletben tartva az ott lakó életközösséget, hálát adok azért, amit a futásom során lélekemelőként a városba újra és újra magammal vihetek.

Ez csupán az én belső himnuszom: mosolyogni többet, elnézőbbé válni, s ha még mindig préselhető a dolog igyekezni az együttérzés támogató erejét elsajátítani. Aaááá tessék….meg is szólalt a belső hangom, amely rikácsolva kiabálja a fülembe: Sziszkó már megint naiv vagy! Kinek van igénye, „urambocsá” ideje a mai világban ezekre koncentrálni.

Szerintem mindannyiunknak! Ezért születtek velünk, ezért kódolták belénk, ezért kaptuk őket megoldókulcsként egy-egy problémára és ezért érezzük azt a nagyszerű életérzést a szívünkben ha használjuk őket. Ne csak kardot ragadjunk és forgassunk szüntelen a kezünkben, néha nyugodtan leengedhetjük a mellvértünket, így esélyt kapunk arra a tapasztalásra, hogy átérezzük mennyivel könnyebb lélegezni nélküle :-)