Kedves Gezemicék!

A csütörtök valamiért nem akarja elengedni a kezem. Pajkos játékot űz velem és mikor már végleg búcsút intettem volna neki, -hozzáteszem majdnem sikerrel jártam hisz elszenderedtem- egyszercsak a mosogatógép hibát jelző hangjára riadtam álomba zuhanásom közepette. Ugye mondanom sem kell milyen jelenbe rántó érzés ez…A gondolatok újra előtörtek, a mai nap történései és a holnap lehetséges mozzanatai ide- oda kezdetek repkedni fejemben. Nem tagadom, a nagyvilágból érkező hírek mostanában észrevétlen libbentenek át a komfortzónámon túli állapotba. Ám hozzáteszem- szemlélve a körülöttem élőket- velem egyetemben sokan letértünk a föld körüli pályáról.

Mintha elvesztettük volna az „elég” valódi fogalmát, mintha nem hinnénk a szemünk elé tornyosuló határvonalaknak és nem vennénk komolyan az élettől kapott égbekiáltó jeleket, mik folyton ott körvonalazódnak a hétköznapokban. Mindent azonnal szeretnénk, mit szeretnénk.. akarunk. Sportolunk, egészségesen élünk, posztoljuk a szebbnél szebb képeket, rojtosra járatott betanult mondatokat mantrázunk egy-egy baráti találkozás alkalmával és közben észre sem vesszük, hogy magunk varrjuk öltésenként a jól megtervezett álruhánkat. A tű néha belénk szúr, ilyenkor tán felébredünk, de attól még folytatjuk a remekmű megalkotását. Bizonyos időközönként azonban lehull a lepel, ilyenkor döbbenünk rá milyen messzire is kerültünk valódi önmagunktól.

A harmóniára való törekvés belső emberi tulajdonsága nekünk nőknek, véleményem szerint mióta világ a világ a születésünk kódrendszerében  van. Ahogy nagyanyám fogalmazta: egy asszonynak simulékonnyá kell válnia, hogy a férfi a nagybetűs Férfi maradjon mellette. Így történt, hogy a mai napon bár nem a világom a kerékpározás, de nyeregbe pattantam alfahímem után és keréknyomát követve vele tartottam ügyintézése közepette. Egyik szó követte a másikat, egyik mosoly várta a másik mosoly válaszát, mígnem a harmónia illatát újra a körülöttünk suhanó levegőben lehetett érezni. Különös illóolaj ez, melyet ezidáig még egyetlen parfümőrnek sem sikerült megalkotnia. Más az összetevője a tehetetlenségnek, más a kétségbeesésnek s  megint más a bizonytalanságnak. Micsoda negatív szavak ezek, de kérlek tedd a szívedre a kezed kedves Gezemice olvasó, hogy Te még sosem érezted ezeknek a kifejezéseknek az illatát a levegőben repkedni. Az önsegítő módszerek pedig napjainkban a „röneszánszukat” élik. A minap vidékről utaztam hazafelé és egy hatalmas reklámfelület óriási betűkkel hirdette: depresszió, pánikbetegség, kiégés? Mi segítünk… blablablabla

Mi történt a világgal? Gyermekkoromban ha  nagyon lebetegedtem Retardilin injekciót kaptam a gyermekorvostól, nagyapám pedig átment a Béla bácsihoz meginni egy fröccsöt ha kérdeztem a mamától, hogy hová ment a papa? 😊 De térjünk vissza a biciklizős történetemhez. Szóval már hazafelé tekertünk, amikor mit ad a teremtő Isten (hozzáteszem szinte meg van írva előre a kaland), defektesek lettek a kerékpárjaink. A fent „elátkozott” technikával túlfűtött hétköznapok fogalmát bezzeg abban a pillanatban az egekig magasztaltam, s már hívtuk is a segítséget, aki a megmentésünkre igyekezett. No de gondoltunk egy nagyot és az időt egy kis teszteléssel kívántuk mulattatni. Elvégre valahogy mosolyt kellett varázsolni az arcunkra, hiszen most még a kulacsunk is csak csapvízzel volt megtöltve (bezzeg a nyári estéken csak úgy gyöngyözött az alföld rozé bora a műanyag biciklis palack oldalához csapódva). Analizálva a helyzetet beizzítottuk a saját önvédő mechanizmusunkat. Alfhímem kitalálta, hogy állítsuk feje tetejére a kerékpárt, így kommunikáljuk kifelé az elsuhanó, mit suhanó rohanó arra száguldó emberek felé, hogy segítségre szorulunk. Volt aki csak nézett és talán nem akart hinni a szemének, hogy ezek az emberek itt az aszfalt szélén defektel küszködnek, volt aki talán azt gondolta, meg is érdemeljük, hiszen még csak a délelőtt percei ketyegtek az óra számlapján, volt aki nagyot intve suhant tovább miután felismerte kilétünket.

Nem akartam hinni a tapasztalásnak. Távol álljon tőlem az öndicséret, de én magam nem tudok elmenni embertársaim mellett ilyen rutinosan működtetve a „jaj észre sem vettelek” című felmentés igazolását. Egy csak egyetlen legény akadt a gáton a röpke fél óránk ideje alatt, aki mikor észrevett bennünket, néhány másodperc múltán felajánlotta a segítségét. Autót cserél és visszafordul értünk. Hozzáteszem, amolyan régivágású, hagyományos értékrendű emberről van szó, aki nem is sejtette, de ma kiválóra vizsgázott emberségből az álltalunk beíratott vizsgamunkán.

Szóval instant világ ide vagy oda, rohanás és félig megőrülés, az életet egy kicsit bolondosan kell szemlélni ahhoz, hogy fent tudjunk maradni a víz felszínén. Nem kell mindig törekedni arra, hogy szárazok maradjunk előfordul, hogy ellep bennünket a víz. De aztán vegyünk egy nagy lendületet és induljunk meg felfelé. Valahol ott fog egy csónak ringani a víz felszínén, melybe biztosan belekapaszkodhatunk. Hisz látjátok, értünk is visszafordultak volna, PROFI félékből bízom benne, hogy sokan lélegeznek még a világon.