Végre megérkezett a várva várt tavasz. Imádom ahogy végig nézek a határon és megunhatatlan divatjuk szerint újra levélruhába öltöznek szomorkás hangulatuk után a messzi tájat otthonosra szépítő fák.

Lassan megfontoltan teszik mindezt. Nem rohanva, hisz hitük rendíthetetlen az évről évre bekövetkező változásban. Apropó változás! Véleményem szerint ez az a szó, ami mostanában a legtöbbször fut át elménkben életünk rohanó hétköznapjai során. Változik a baráti kapcsolataink minősége, változik a mindennapokhoz használt vakmerőségünk, változik a tenni akarásunk és változik az életfelfogásunk melyek nagyban függenek a minket ért „változások” hatásától. Minden változik! Trendivé, sőt kötelezővé vált mihamarabb alkalmazkodni a változásokhoz, régi szokásainktól pedig könnyek nélkül, emelt fővel illik búcsút venni. S hogy miért is boncolgatom éppen ezt a témát?

Életünk egyik legnagyobb kalandját éljük meg azzal, hogy a kamaszkor gyermekeink létszámát tekintve meglehetősen koncentráltan van jelen az életünkben. A mondattal, amit mindjárt magatok is olvashattok, éppen most ráztam kezet bemutatkozás gyanánt, mely elég gyakran hagyja el mostanság kiskamaszom száját:

– Tessék? – kérdeztem vissza némi fennhangal nemtetszésemet kifejezve gyermekem felé, majd eszembe jutott egy a napokban zajló történés.

Csapatépítő célzattal az egész család kint dolgozott a bodzásban. Zárójelben jegyzem meg, ennyi idősen, mint most a gyermekeim, én magam is irtóztam az efféle programoktól, de hozzáteszem, aki az „aranyháromszög” gyermekének szülötte, az bizony vajmi kevés eséllyel menekül ettől a jól bevett szokástól. Szóval ilyenkor a gaz kapaszkodó gyökere mellett bizony egy két téma is előkerül a föld, azaz a lélek mélyéről. Gyermekeim nemes egyszerűséggel adták tudtomra, hogy manapság az a fogalom, hogy „együtt járunk” nem következik abból a megelőző átélt élményekből mint az elcsattanó csók, ölelkezések, átbulizott éjszakák, rendszeres találkozások, messengeres üzenetváltás. A hátam már majd beszakadni készült a kapa hozzám való ritmikus ragaszkodásától, ám mikor ezeket meghallottam felegyenesedtem. Apropó, ismét zárójel! Nagyanyám azt tanította nekem az egyenes kadár kötözése közben, hogy tikkasztó forróságban akkor szabad felegyenesedni, mikor áldásként érkezik egy-egy nyári arra kószáló szellő, máskülönben tőkéről tőkére katonás fegyelemmel öleljük az égbe meredő szőlővesszőket. Most azonban nem a szellő, annál inkább az elhangzott mondat miatt egyenesítettem ki a derekamat.

– Nem jártok együtt?! – kérdeztem kikerekedett szemmel- akkor ti fiatalok minek hívjátok ezt a közös időtöltést?

– Egyszerűen jó vele, csípem, ahogy mindent megbeszélhetünk, nagyon jó nő és okos, nem hisztizik be könnyen, mint a vele egykorú lányok….

Próbáltam megérteni és tudomásul venni, hogy múló hetek ide oda, közösen élt élmények itt és ott, ez a generáció nem „jár együtt” csak úgy kéz a kézben. A gondolat pedig fénysebességgel kúszott be az elmémbe és éreztem, mi több életkoromból adódóan zsigereimben ficánkolt, hogy a következő eszmefuttatással bizony kiugraszthatom végre a nyulat a bokorból!

– De ha tegyük fel, Hófehérke megtetszene a környező királyságok ifjú várományosának, s az idelovagolna daliás fehér paripáján -elmondásod szerint ti pedig nem „jártok együtt”- ezek szerint akár még a szomszédos tartomány hercegnőjévé is tehető, hisz még a törpék is a bányában dolgoznak, nincs semmi akadálya a herceg gyönyörű zsákmányszerzésnek. Vagy te nem így látod? – vártam a reakcióját, miként hatnak szívére és elméjére szavaim.

-Na csak azt neszelném meg, hogy valaki szemet vet rá, olyat adnék neki, azonnal tudná merre vezet az út, ami az üveghegyen túlra a kerekerdő kellős közepébe repítené vissza!!-hangzott a kamaszság vehemenciájából táplálkozó válasz.

-Még nem hivatalos az, hogy együtt vagyunk! -vetette oda kurta, rövidre szabott mondatát a drága lélek és láttam tekintetében a végső reményt, hogy ezzel majd sikerül megértetnie velem az élet 2022-ben írt helyzetét. Meg kell valljam, nemhogy segített, még inkább benne ragadtam a mesebeli pókhálóban, aminek gazdája egyre csak szőtte és szőtte csápjaival az elmém köré font hálóját. Tényleg ennyit változott a fiatalság kéziszótára az elmúlt 20 esztendőben? Amíg mi pelenkát cseréltünk, együtt gagyogtunk kisebb gyermekeinkkel, futóbringák után rohantunk, addig az egyszerű kamaszkori „együtt járás” fogalma is észrevétlen változáson esett keresztül. Meg kell értenem, vagy talán a legjobb kifejezésforma lehet erre a helyzetre a szükségszerű elfogadás?!

Hozzáteszem Hófehérke gyönyörű, azt hiszem tündérkeresztanya nagyon jól forgatta a varázspálcáját mikor megalkotta. S képzeljétek a minap, mi, a hét törpe mikor hazaértünk a bányából egy nehéz és fárasztó nap után hercegünk a következővel fogadott!

-Nos, csak szeretném mondani nektek, miszerint feltettem a nagy kérdést Hófehérkének, azaz, hogy ennyi hét elteltével mit gondol a királyságomról és a paripámról? Nem lenne-e kedve a meseszép kerekerdőt és az üveghegyet velem együtt megcsodálni ezentúl? Azt felelete szíves örömest, így most már hivatalossá vált, hogy „együtt járunk”.

Mi, akik ott álltunk koszosan, piszkosan, kezünkben a csákányokkal és lámpásokkal éljenezve ugrándoztunk örömünkben, hogy a mese végre valósággá vált, s lesz egy igazi Hófehérkénk! Csak szundi aludt el a mese végére. Lárifári nem is olyan nagy baj ez, hisz még csak 9 éves. Hála Istennek van még egy kis időnk arra, hogy az évek múltán nyakunkba szakadó változásokhoz alkalmazkodjunk…vagyis Tudor és Szende jaj ne!! Azt hiszem most ők vannak soron! Apropó? Hazajöttek ők egyáltalán a bányából?!

Ölellek Benneteket 🤗