Síron túli szerelem
Síron túli szerelem
Üdv Mindenkinek!
Lassan úgy érzem, megfagyok ebben a márciusban tomboló téli időjárásban. Saját tapasztalásaim pedig pimaszul a bolondját járatják velem. Hol a tavaszt hirdető zöldellő bokornak örvendezek a határban, hol pedig a tűz varázsa ejt rabul, ahogy körbe öleli a parázsra dobott tűzifát a kandallóban.
De tudjátok mit, most a dolgok közepébe vágok! Jó ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy valamiféleképp szeretném megörökíteni két ember életemben alkotott emlékét. Mondhatni illegálisan kél szárnyra a világháló segítségével a történetük, hisz szereplőitől már nem tudok áldást kérni. Szükségszerű az időbeni visszarepülés, hiszen Lali bácsit és Évikét sok- sok évvel ezelőtt ismerhettem meg egy társas utazás alkalmával. Már a kirándulás elején feltűnt az erős karizmával ható, nyugdíjas éveiben járó férfi és a mellette folyton duruzsoló, mérsékelt eleganciával e világra teremtett asszony. Lali bácsi fergeteges humora, irigylésre méltó pozitív életszemlélete szinte magával ragadta az embert, ha a társaságát élvezhette. Aki járt már Erdélyben, annak maga a szó hallatán is szívébe tódul az a mérhetetlen lelki érzés, amellyel az ott tapasztalható miliő az embert megajándékozza. Lali bácsi és Évike megismerése pedig mindinkább feledhetetlenné tette ezt az utazást. Az együtt töltött pár nap megmagyarázhatatlan alapot épített bennem, amely meghatározta a következő éveim hozzájuk fűződő viszonyát.
Lali bácsi leányomnak kezdett hívni, Évike pedig, ha valamit mesélt nekem mindig azt mondta: „Tudod milyen az apád, nem kell bemutatni.” Azóta sem értem: hogy a csudában történhetett, hogy ezalatt a kevéske idő alatt, valaki a belső lényével ilyen gyorsan képes volt körbefonni a lelkemet!
Lali bácsi, túl a hetvenedik életévén élére vasalt nadrágban és ingben száguldott keresztül a morajló hétköznapokon. Évike a mindig gondosan, egymás utánjában akkurátus precizitással göndörödő, berakott frizurájával és csipkés nyakú ingjeivel, finom ékszereivel a nőiességről adott folyton tanúbizonyságot. Jó volt ránézni erre a két emberre, hibáikkal teletűzdelve, ám mégis elválaszthatatlanul éveken át egymást koptatták, mint a gyors sodrású folyó a part menti köveket. Közös gyermekük nem született, ám a köztük lévő kötelék valóban a szó szoros értelmében volt vehető. Kontinenseken átívelő kirándulások, vacsora partik, baráti találkozások mind olyan események, ahol nem szűkösködtek ragyogásukból megajándékozni a vendégeiket.
Sok-sok évvel ezelőtt az én életemben is megíródott a menyasszonyi ruhás költemény. Nos az én Lali bácsim-„apám”- mikor arról volt szó, hogy elrablásom után váltságdíjként a hófehér cipőmből kell innia szabadulásomért cserébe e vidék borát, szó nélkül ott állt vér szerinti apám mellett, hogy teljesítse feladatát. Ma is látom arcát, ahogy boldogan, diadalittasan emeli magasba az üres poharát, majd megölel és folytatja a lakodalmi mulatozást.
Az idilli történetbe persze beleékelődött némi nem éppen idillinek mondaható évekig tartó hallgatás. Nehezen viselte szívében a döntést, hogy életem hajóját merőben más vizekre kormányoztam. Döntésemet illetően sosem vont kérdőre, nem várt magyarázatot, s ha épp összefutottunk az utcán, kimérten ám korántsem bántóan viselkedett velem. Nekem szánt kérdései, mondandója az alapvető udvarias társalgás határain belül, fegyelmezetten tartották magukat. Ilyenkor szomjaztam csak igazán arra az emberre, akit egykoron baráti szeretettel a szívembe zártam, megjegyzem véleményem szerint tudta, hisz a „lánya” voltam.
Majd az első gyermekem születésekor megtört a jég. A szűkre szabott találkozásuk után, mikor néhanap összefutottunk, idővel megérett a lelke arra, hogy nyisson felém és az otthonunkban látogasson meg bennünket. Éreztem a szívemben, a maga nyelvezetén, saját szótárát használva szeretné megérteni egyedi történetemet. Olyanok lettünk újra, mint a kisherceg és a róka. Mindig csak apró lépésekkel közelítettünk egymás felé, ám tagadhatatlanul éreztük mindketten, hogy találkozásaink alkalmával egymásnak ajándékozott pillanatainkba merülve repült mellettünk az idő. S mindez úgy volt teljes, ha vele volt Évike. Most is látom lágyuló, erőtlenné váló tekintetét, ahogy a kocsijuk jobb oldalán ülve hogylétem felől érdeklődik, majd hallkan jegyzi meg szerető dicséretként: „anyám, nagyon csinos vagy, jól tartod magad!-ez volt Évi egyik beszélt szeretetnyelve!
Ezeket a sorokat már régóta hordozom a „hátizsákomban”! Témaként talán írhatnék a szomszédos országban zajló háborús helyzetről, hogy miként osztja meg az emberiséget egy réges-régen elfeledett cselekedet mérge mit az öldökléssel okoznak, vagy hogy miként alakulnak mostanában a biztosnak hitt, ám bizonytalanra álmodott holnapok. Mégsem teszem. Megtelt a polcom és már nem tudom, hová tegyem ezt a témát a Covid 19 kategória jobbjára az Omikron és az egyéb variánsok közé, vagy esetleg helyezzem egy szinttel lejjebb, hogy milyen hatalmas problémával kell majd szembe néznünk, miszerint hónapok óta nem esett már csapadék. Arról ne is beszéljünk, hogy sorban kapjuk a hírt, miszerint egy újabb fiatal élet indult az örök élet végeláthatatlan messzesége felé? Anyu? Vajon a Ti időtökben is így volt mindez? Na tessék, már megint elkalandoztam….és majdnem befejezetlenül hagytam Lali bácsi és Évike történetét. Kedves Olvasóim, kérlek fogjátok meg a kezem és lélekben máris visszarepülünk!
Szóval a szívünk újra hangolása után sűrű telefonváltások és örömteli találkozások következtek. Az élére vasalt ing lassacskán lecserélődött fehér pólóra, a berakott frizurát az ápolt, otthon mosott haj váltotta. Az idő mintha rohanni kezdett volna az életükben és sorra rajzolta, mélyítette ráncaikat. Lali bácsi túl a nyolcvanon Évikével az oldalán együtt uralkodtak a saját képükre formált királyságukban.
Végül Lali bácsi volt az, aki úgy döntött előre megy és majd ott fent fogja várni Évikét. S Ő nem sok kellett hozzá, engedett a hívó szónak és három hónap elteltével újra egy párt alkottak. Most újra van élére vasalt nadrág, hófehér ing, berakott frizura, könnyed légies elegancia. Lelki szemeim előtt látom, ahogy Brazília homokos partján Évike egy napozóágyon fekszik, nagy karimájú szalaggal átkötött szalmakalapjával óvja porcelán bőrét a nap barnító simogatása elől. Majd a közeli távolból feltűnik egy magas, könnyed mozgású kigombolt inget viselő férfi, kezében két hűsítő koktélt tartva. Mielőtt átnyújtaná az egyiket a hölgynek, letérdel mellé a homokba és hosszan megcsókolja, majd szemébe nézve ezt mondja:
„Anyám, ez az, amit mindig is érezni akartam!”
Isten veled Lali bácsi és Évike!