Kedves Gezemice Barátaim!

A magam részéről kissé szánom a hétfőket. Rendszerint nehézkesen indul, mint valami régóta rozsdától szenvedő szerkezet. Néhány perccel hét óra is elmúlott, mikor kiléptem a helyi kisbolt ajtaján és egy gyermek zokogó sírásának hangjára lettem figyelmes. A bejáratnál néhány ember megtorpant és csendesen szemlélte az éppen játszódó jelenetet. A sarki zöldséges eladója ekkor odalépett a kisfiúhoz és hozzáhajolva tudakolta, vajon miért is zokog ilyen keservesen. Anyai ösztöneim azonnal izzani kezdtek és jómagam is odamentem, hogy mi az, amiben esetleg a segítségére tudnék lenni. A nyolcéves forma fiúcska könnyeivel küszködve mesélte, hogy Akasztóról érkezett és rossz helyen szállt le a buszról, s most nem tudja miként is fog eljutni az EGYMI intézményébe. Megfeledkezve az időkorlátaimról, a morcos, esős téli hétfő reggelről, azonnal felajánlottam neki, hogy elviszem őt az iskolába, ne aggódjon minden rendben lesz. A kisfiú percekkel később illedelmesen megköszönte a fuvart, szép napot kívántunk egymásnak és szememmel végig kísértem, ahogy otthonos léptekkel eltűnik az iskola falai között.

Ám, hogy megoszthassam veletek mai bejegyzésem valódi lényegét, néhány napot visszatekerek saját életem filmtekercsén és nyomnék egy STOP gombot a szombat délelőtti idősávban. „Megszöktünk” ezen a hétvégén Alfahímemmel és engedtünk a közösen töltött idő építő erejének. Rollerekkel vágtunk neki a dimbes-dombos tájnak, s miközben élveztük a lejtmenet két fiatal lányt pillantottunk meg az út szélén. Megállítottak bennünket és reménykedve kérdezték, nincs-e véletlen egy bikakábelünk mert lemerült autójuk akkumulátora az éjszaka folyamán. Széttettük a kezünket, hogy rollerekkel vagyunk, ám ha jobban belegondolunk, meglehet, a szállásunkról talán be tudnánk szerezni egyet. Ahogy a gondolatok szavakká, majd ötletekké formálódtak, máris begördült mellénk egy fiatal pár, akik visszafordultak, mert későn vették észre a két fiatal segélykérő integetését. Alfahímem behuppant az autóba és a pár segítségével visszautaztak szállásunkra, majd bikakábellel az oldalukon diadalittasan tértek vissza. Motorháztető felnyit, megfelelő csatlakoztatás és az autó egyszer csak újraéledt mély álmából. A lányok és párjaik már hozták is a meleget adó fűtő italokat és mindannyian, kivéve a sofőröket együtt koccintottunk a sikeres akcióra! Nem lehet ránk panasz, maga James Bond a 007-es ügynök sem hajthatta volna jobban végre az akciót, akármilyen szépen énekli is hozzá az angol énekesnő Adele a film betétdalát. A szívbéli jótett érzése pedig olyan finoman csordult végig véráramunkban, mint ahogy a testet melegítő gyógynövényes ital csúszott le néhány perccel előtte a torkunkon. Az autóval érkező segítő fiatal pár hamar búcsút intett társaságunknak, hiszen hosszú út várt még rájuk és kiderült sürgősen találniuk kell egy benzinkutat, mert 16 kilométerre elegendő üzemanyaguk van. Sebtében eszközöltünk egy rögtönzött Facebook bejelölést és megbeszéltük, ha nem érnék el a töltőállomást, csak kiáltsanak, Charlie angyalai és a 007-es ügynökök bevetésre készen állnak wellness hétvége ide vagy oda.

Isteni érzés, nem közömbösnek maradni a másik problémája iránt, nem tovább gurulni meredt tekintettel az utat bámulva, betakarózva a saját vállunkat nyomó hétköznapi terheink súlyával. Ezen két eset után, úgy érezem-az esős és hideg hétfő ellenére is-, hogy a körülöttünk dobogó megannyi emberi lélek igenis szomjúhozza a jót. Mert meglehet bezárjuk ajtóinkat, néha talán túlsokáig is eltöprengünk egy-egy életfaladatunkon, de azért eljön a pillanat, amikor tágra nyitjuk saját ablakunkat. Szükséges hozzá a bátorság, a komfortzóna elhagyása, a saját időnk megcsonkítása, de amikor ennyi szabad lélek áll egymással szemben, akkor érzem igazán, hogy megtörhető az a tévhit amit oly sokszor olvasunk, miszerint kezd velejéig romlottá válni ez a jótettek síkján kihűlt világ. Sok pillanat születik mi színessé teheti az összes hideg, esős hétköznapi reggelünket. Fogjuk meg azt a színes ceruzát és még ha tompa is a hegye, akkor is kéklőre festhetjük vele magunk és mások felett az eget.

Apropó! Ez nem a brazil szappan operákat idéző filmsorozatok epizódjának egyik hétvégi része, ám csakis úgy válik teljessé a történet, ha a grátisz tapasztalást is megoszthatom veletek. Helyszíne egy kiskőrörsi benzinkút, nyugodt vasárnap estéje. Két fiatal, egy fiú és egy lány, csupa színes karácsonyi égősorral díszítette fel a motorját, az egyikőjük teljes Mikulás szettben, másikójuk piros kabátban, mikulássapkát rögzítve bukósisakjában cukrot osztogattak a városban. Először kétkedve vizsgáltak minket Alfahímemmel, majd igazi Mikuláshoz híven, becsülettel ellátták feladatukat és így mi is részesültünk a meglepetés csokiból! Egy-egy viszonzott mosoly, elismerés az ötletük iránt és tankolásuk után már el is tűntek a sötétbe burkolódzó vasárnap estében. Delta és Omikron variáns bigyuák ide vagy oda, bezárkózás, elmagányosodás, önös érdekek és még hosszasan sorolhatnám… egy biztos jót tenni másokkal, érzékenynek lenni a másik problémájára még ma is a legjobb lélekorvosság! Mindez nem azért van mert közeleg a karácsony, vagy mert jönnek a meghitt családi ünnepek. Bezárhatjuk magunkat hosszú időre, de előbb utóbb a lelkünk mégis a szárnyalásra vágyik! Repülni vagy úszni pedig legtöbbször a boldogságban szeretünk! Tárjuk szét a szárnyainkat, hódítsuk meg az eget! De néha ne felejtsünk el lenézni, hátha valahol meg kell állnunk, hogy a másikat is hozzásegítsük ahhoz, hogy újra el tudjon rugaszkodni a földtől és a magasból szemlélhesse, hogy milyen szép és csodálatos a világ!