Kedves Gezemicét Olvasók!

A mai blogbejegyzésem sorait az eddig megszokott aktualitások, események, a nagyvilágból érkező hírek befolyása nélkül vetem papírra. Tapasztalatom szerint mindig jön egy ihletnek nevezhető érzés és ebből születik egy-egy írás. Ma reggel amikor igyekeztem a vasárnapi szokásos futásom helyszínére, észrevettem, hogy a városban működő házi réteses ajtaja nyitva áll és csalogatja vevőit. Megörültem és boldogan engedtem a kulináris csábításnak, ami a semmiből termett a délelőttöm történései közé. Beléptem az ajtón és családi gyökereim megannyi tárgyi emléke tódult elém. Népviseletes régi kopottas fotók, kasznicska, fali hímzések és az elmaradhatatlan Házi Áldás igaz mondatai. Csak álltam és élveztem, ahogy ezen tárgyak látványa micsoda nyugalmat ad sietős, izgága lelkemnek. Bár fél lábbal már a futós kilométereimet róttam, ám a váratlanul elém táruló látvány valamiféle különleges jegyet nyomott kezembe a „last minut” jellegű utazásomhoz. A szemem megpihent a régmúltból érkező, ma is értékkel bíró tárgyakon és mintha egy pillanatra a jelen másodperceinek fontossága is vesztett volna fülembe kiáltó hangjából. Életem történetévé váltak ezek a használati tárgyak, a népviseletes ruhák, a régi szegényes hétköznapi jellegzetes „tót” berendezések. Miután kellemes fürdőt vettem a helyszínen elém tárulkozó látványban, engedve a bennem ismét felül kerekedő jelen hívó szavának, huppantam az autómba és bocsánatot kértem azon cserbenhagyott gondolatomtól, miszerint éppen futni készülök.

Útközben hallgattam az egymás utánjában lejátszódó bőröm alá kúszó zeneszámokat és a következő pillanatban megszólalt Justin Bieber-Love Yourself című száma. S hogy miért is volt ennek jelentősége? Annak idején mikor apai nagymamánkat kísértük utolsó útjára, egy saját általam írott szöveggel vettünk búcsút tőle. Miközben írtam, folyton folyvást csak ezt a zeneszámot hallgattam. Valamiért ezekre a dallamokra indult meg szívem csatornája. A gondolatok és érzések, mint egy megáradt folyó hömpölyögtek laptopom monitorján és én csak pötyögtem és pötyögtem a klaviatúrán. Azóta ez a szám egybeforrott nagyanyám megannyi emlékével. Mint egy tetoválást rejtve a fülem mögött őrzőm és ha meghallom, az akkor érzett érzés sejlik fel bennem. S mit ad ezután a Jó Isten?! Vadkert irányába haladva egyszer csak felcsendült a jól ismert zeneszám. Az elmúlt percek történet darabkái pedig, mint egy Picasso alkotása előtt zavartan ácsorgó múzeumi látogató előtt úgy nyertek értelmet. A megvilágosodás azonban nem felzaklató és fájdalmas hiányérzet volt, épp ellenkezőleg: nyugalommal és szeretettel teljes. Könnyeim pedig egymás után gördültek végig arcomon, melyet ezúttal nem a hiány és veszteségérzet, hanem a hála lelki ereje táplált. Ezúttal Ő üzent nekem, hogy „minden a legnagyobb rendben van kislányom.”

Égi tapasztalás a javából, de biztos vagyok benne, hogy jó néhányan közületetek átéltetek már hasonlóan megmagyarázhatatlan dolgokat. Még jó, hogy megadatott ennek az átélése. Úgy vélem könnyebb általa az élet kőbe vésett törvényeit elfogadni. Üzenete mesterien volt előkészítve, precíz pontossággal mint ahogy annak idején a kalácstésztát is kellő gondossággal dagasztotta nagyanyám. Az élet jelei folyton folyvást ott cikáznak a mindennapjainkban. A kérdés csak az, hogy használjuk-e a vevő egységeinket. Meg merjük-e hallani a szív belső hangját, a saját megérzésünk és értelmünk hozzánk beszélő kódok nélküli szavát. Bátorság kell hozzá, de ha élünk a lehetőséggel, egyéni szabadságunk saját magunkkal hozott életérzésével ajándékoz bennünket. Ha elfogadtok egy javaslatot: írjátok be a YouTube keresőprogramjába a saját zenétek címét, dőljetek hátra és hagyjátok, hogy a dallamok a régen látott emlékképek világába kalauzoljanak vissza benneteket. S ha érkezik, mosollyal üdvözöljétek a jeleket és merjetek hinni bennük, hisz ha csak néhány másodpercre is, de közel hozza a régmúlt csodáit.