Kedves Gezemicék!

Kedves Gezemicék!

Március közepén egy jelentőségteljes életesemény söpört át a hétköznapjaimon, hiszen betölthettem a 40-ik évemet. Izgatottan vártam a pillanatot, hogy megérkezzen születésem ünnepe és örömmel nyitottam ki szívem ajtaját mikor hajnali fél egykor „csengetett” hozzám. Hónapokkal ezelőtt, mint egy mozifilm előzetesét újra és újra lepörgettem képzeletem szárnyán, melynek szereplőit és lelki érzését magam alkottam. Mondhatni egyszemélyben voltam író, vágó, operatőr, rendező áh és persze a főszereplő! Három, kettő, egy felvétel indul éééssss tessék!

Ámbár mégis arra kérlek benneteket, hogy hagyjuk el a mozifilmek tökéletes idilli világát. Bevallom engem sem fog elkerülni, mint ahogyan annyi mindenki mást is érint az a bizonyos életközepi válság avagy a „midlife” krízise. Pazar maga a szó is. Nem tudom mit mondott volna erre a 84-ik életévében aktívan serénykedő nagymamám, ha a vasárnapi közel kétórásra elnyúló látogatásom alkalmával a heverőjén ülve panaszként erről a jelenségről kezdek beszélgetni vele. Szó szót követett, miközben észre sem vettem, hogy akaratomon kívül is beszálltunk egy apró csónakba és együtt kezdtünk evezni élete sekély taván. 43 évesen maradt özvegy. A gyermekei önálló életet kezdtek, ő pedig ettől a pillanattól fogva egyedül vívta meg a magánnyal párosuló viharcellákat, majd építette újjá önmagát az Istenbe vetett hite segítségével. Vajon volt ideje gondolni a maga életközepi válságára? „Az én szőlőim sosem voltak gazosak, a kukoricámat mindig időben megkapáltam és szerencsére még hízót is tudtam tartani!” Szerintem a fent említett fogalom a közelébe sem mert férkőzni ennek a generációnak az életében. Na de térjünk vissza az én gondolataim árjához, mely ismét győzelmet aratott éjszakám felett és a laptopom elé ültetett.

Mielőtt elérkezett volna a születésnapom ünnepe, egy számomra nagyon kedves ember megkérdezte tőlem: „Mit érzel, ha az elmúlt negyven évedre visszatekintesz? Van benned csalódottság, esetleg keserűség bizonyos történések és helyzetek miatt?” Erre én némi gondolkodás után a lelkem csatornáján keresztül csak ennyit feleltem: „Tudod, azt hiszem semmit sem bánok. Nem volt könnyű, voltak helyzetek melyek alatt majdnem elvéreztem, de összességében tekintve tökéletes otthonra leltem itt a földi életemben.” Ő csak rám nézett és ennyit mondott: „Szerencsés ember vagy Sziszkó, mert sokan még erre az életkorukra sem találják meg a nyugalmukat. Ott és akkor ez a vélemény volt számomra a tökéletes éteri ajándék, ha a messziről érkező nekem címzett üzenetek listáján görgetem végig tekintetem.

De még mindig, ennyi leütött karakter után is itt motoszkál a köntösöm zsebében az életközepi válság fogalma. Kellett volna esetleg jobban ragaszkodnom és küzdenem a Sziszkó mércéjéhez mért sikerhez és elismeréshez? Egyszer egy osztálytalálkozó alkalmával megkérdezték tőlem, nekem mit tartogatott az iskolapadot elhagyva a nagybetűs élet. Megjegyzem, csupa sikeres vállalkozó és vezető beosztású amolyan Wall Streeti farkas ült körülöttem. Én pedig határozottan ennyit feleltem: „A családom menedzselése számomra a legfontosabb feladat. Azt szeretném, ha sikerre vihetném anyaként, Sziszkóként azt az elgondolást, amit a kezdetek kezdetén Alfahímemmel együtt elhatároztunk!”

Őszintén szólva néha azért eltöprengek rajta…valóban lehet ez 2021-ben egy vágyott sikerszakma? Mi határozza meg az egyén mások általi megítélését? Vajon miért tartjuk egyesek rólunk alkotott véleményét oly fontosnak? Mikor fordult akkorát a világ, hogy a like-ok száma legalább annyira fontossá vált az életünkben, mint a szőlőtőkék betakarása a hideg beálltát megelőzően. Meglehet gondolataim születése is csak a koronavírus átutalásra váró számláihoz írható. Mikor általam nagyra becsült emberek egy évvel ezelőtt azt mondták, vagy éppen a világhálón keresztül hangoztatták, hogy ezután már semmi sem lesz olyan mit régen, őszintén szólva minden porcikámmal tiltakoztam felállított téziseik ellen. Nos igazuk volt, megváltoztunk! Én is, Te is, Önök is. A kiszámíthatatlanság érzése az, ami mostanság megmarta bőrünket s mint egy gyümölcssavas kozmetikai kezelés folyton hámlasztja annak felső rétegét. Visszafordíthatatlan történések, veszteségek zuhantak át röpke egy év alatt életünkön, melynek gyakoriságához nincs hozzászokva a „minden csúcskategóriás posztolós hétköznapunk”!

Saját tapasztalásom szerint, nemcsak a gyertyákat fújhatja el boldogan egy 40-ik életévet betöltő élete derekán lévő ember, de az ajándékdobozok közepette ott sorakozik díszcsomagolásban a „midlife” krízise is.

Nos Drága Olvasó!

Tudom jól, hogy itt az ideje eldobom az ásómat és megpróbálok minél hamarabb kimászni a pozitív énem által leadott létra segítségével ebből az általam elég mélyre ásott gödörből. Bármilyen furcsán hangzik, mindannyiunknak van ilyen helye. Ám néha talán könnyebb lenne elviselni, ha Mr. Zuckerberg olyan beállítást is tett volna a Facebook létrehozása közepette, mely nem valamiféle vattacukor világot tart életszerűnek.

Apropó a „cégben” ahol dolgozom, a minap megkérdezte legkisebb kollégám, miközben szorgosan hámozta mandarinját a szemetes kuka felett-sorrendben életkorban az utána következő munkatársától- miszerint: „Huni? Szerinted Isten az egész világot uralja?!” Jelentem azonnal rögtönzött meetinget tartottunk és ismét megnyugvást hozott otthonom falai közé, hogy számomra siker ide vagy oda, anyának lenni a világ egyik legizgalmasabb hivatása a nekem szánt feladatok közül.