Lizi a kanapén feküdt, puha plédjével nyakig betakarta magát. Kezeit szorosan mellkasán összefonta, két lábát amennyire csak tudta mellkasához húzta, mintha arra várna, hogy így talán észrevétlenné válik. Jó volt feküdni, nem gondolni semmire és hagyni, hogy ez az érzés egész testén eluralkodjon. Tegnap még minden más volt. Tele volt reménnyel és tervekkel, képzeletében ott játszódott egy nem is olyan távolinak tűnő életszakasz filmkockája, mely egyik percről a másikra csak a mozigép kattogásának hangját hallatta és a filmtekercs fehér kockákat rajzolt újra és újra a vászonra. Ismét elvesztette a méhében növekvő gyermekét. Még mindig felfoghatatlan volt számára. Képtelen volt meggyőzni énjét, hogy lépjen tovább. Úgy érezte, ha a lelki fájdalmat nem engedi el, akkor talán vele marad az érzés, hogy órákkal ezelőtt még osztozott testén egy benne lakozó élettel, aki az övé és szerelméé volt. Szűnni nem akaró vágyból és kívánalomból fogant, mely oly erős hálót font testük kontúrjai köré, hogy néhány hét múlva már Lizi saját testén is érezte a változást. Mámoros öröm futott át minduntalan elméje barázdáin, ha arra gondolt, hogy ismét gyermeket vár. Ennek ellenére félelem járt táncot rohanó elméletei közt, hiszen a hozzá játszó zenét a néhány hónappal ezelőtti kudarc komponálta, mikor életében először tapasztalta meg, ha egy nő elveszíti magzatát.

Onárd sem volt mellette, képtelen volt saját arcával szembesülni Lizit szemlélve. Imádta a gyerekeket, lételeme volt a bőrük illata, a közelségük. Magában már ő is kikölcsönözte az életigazságok könyvtárában fellelhető lexikonok egyikét és a szójegyzék segítségével fellapozta a megfelelő oldalnál. Lehet betegen született volna, lehet Lizi teste még nem állt készen a legutóbbi vetélése után, lehet valami nagy tehertől akartak megóvni bennünket az égiek. Ezer és ezer gondolat cikázott a fejében, miközben gyógyította saját magát. Jó volt kint lenni az udvaron, elmerülni a kertben, figyelni az erdő néma üzenetét, mellyel a válasz talán a benne tornyosuló miértekre érkezik. Erős férfinek ismerték, de ha valami bántani tudta, az a szeretteinek fájdalma volt. Lizi pedig egyenlőre szemmel láthatóan a szakadék szélén állt. Nem találta a kötelet, amibe belekapaszkodjon, hogy otthagyja a hívogató, sziréni hanggal éneklő mélységet. Meggyászolták közösen, de a saját harcukban nem tarthattak pajzsot egymásnak.

Lizit a telefonjának csengőhangja hívta vissza a való világba. Ránézett a kijelzőre és a jól ismert karakter rögtön kiadta a hívó fél nevet: APA

-Szia!-szólt bele gyengén és erőtlenül Lizi.

-Szia Lizi! Hogy vagy?-hangzott el a kérdés a vonal túloldalán.

Lizi ismerte apját. Elfoglalt ember volt, berendezett életúttal, melyben mindennek akkurátusan megvolt a maga helye és ideje. Amikor ilyen hangszínen szólt hozzá, olyan volt mintha újra kislányként beszélne vele és mint a legféltettebb drága kincséhez szólna. Ilyen fonalat csak apák és lányaik közt teremt a jó Isten. Erős, elszakíthatatlan mit a nap sugarai festenek aranyszínűre.

-Ugye túl leszel rajta és tudod, hogy nincs veszve semmi! – próbálta némi erőltetett finomsággal vigasztalni Lizit, de fogalma sem volt milyen tanácsokat kellene adnia egyetlen lányának, hisz ő mindig is az anyagi részt erősítette a családban. Az érzelmi töltetet valóságát Lizi anyja táplálta.

-Igen, apa túl leszek…..csak most nehéz!-és már folytak is a könnyek arcán, de hangja már erősnek hallatszott. Nem volt benne az elmúlt órák átélt szenvedésének fájdalma. Inkább a vaslemezek különös hangja kongott vissza a szívéről, mit a kanapén fekve néhány órája már kemény munkával maga hegesztett köréje.

-Jól van! Tudom, hogy okos lány vagy és megérted. Egyszer már világra hoztál egy gyermeket, biztos vagyok benne, hogy újra átélhetitek ezt az érzést. Majd meglátogatunk anyáddal. Pihenj sokat és ne erőltesd meg magad semmivel. Onárdnak üzenem, hogy vigyázzon nagyon rád!

-Rendben apa, köszi, hogy hívtál!- Lizi elsőként tette le a telefont, jelezve ezzel, hogy képtelen folytatni a beszélgetést, bármennyire is szereti őt.

A takaró még mindig puhán ölelte. Mint egy láthatatlan lepel elbújtatta a világ elől. Maga sem tudta mikor, végül mély álomba szenderült. Órákkal később az ajtó zárjának kattanása ébresztette fel, mellyel egyetemben a valódi élet vibráló hangjai is megérkeztek.

-Gyertek csak ide! Hékás, álljatok meg! Elkaplak benneteket, megjött az apaszörny és nem kegyelmez senkinek! Az összes gyereket megeszem ma vacsorára, mert én imádom a Ronu és az Övill husikákat! Jobb, ha megadjátok magatokat!

A gyerekek pedig gurgulászó kacajuk közepette futottak végig a ház folyosóján, abban a biztos tudatban, hogy az apjuk valóban nem kegyelmez nekik, ha egyszer utoléri őket!

-Szia Drágám! Ne haragudj, felébresztettünk a gyerekekkel! Olyan jóízűen aludtál, hogy nem akartalak felkelteni. Elmentem értük és hazahoztam őket a mamáéktól, majd egy csókot nyomott Lizi homlokára, mert Onárd is jól látta, hogy kedvese lelke valahol még a távolban maradt ébredése után.

-Baj van Szívem?! Olyan furcsán ülsz ott a kanapén, mintha odaszegeztek volna! Onárd nem ment el a mellőle, kitartóan várta Lizi válaszát!

-Nem, nincs semmi baj. Csak volt egy furcsa álmom. Azaz nem is álom volt Onárd, megtörtént mindez még évekkel ezelőtt. Azt hiszem most kaptam meg az üzenetet az égiektől, hogy immáron teljesen meggyógyult a lelkem.