Kedves Gezemicét Olvasók!

Korán ébredtem tegnap reggel…..magam állítottam be a hajnali keléshez az ébresztőórámat és miközben a kávém kortyolgattam azon tűnődtem, hogy vajon melyik hívásnak is engedjek az elmémben ébredező hangok muzsikájának. Ükanyám Bor Terézia kalandos élete vagy az aktualitást adó nőnapi ünnep legyen a napom indító gondolata. Végül engedtem a múlt hívogató szavának és visszautaztam az időben egy távoli, ám lelkemben az írás által megelevenedő világ letűnt korszakába.

Miután a család ébredezni kezdett és „online” ismét indítottuk életünket, azon kaptam magam, hogy elvesztettem a jól működő hétköznapi rendszerem saját távirányítóját. Ha az egyik szobába kapcsoltam matek dolgozat fárasztó levegőjét éreztem orromban, ha a dolgozó szobára fókuszáltam nagy kamaszunk mobiljáról irányította a maga szűkre szabott, ám annál jobban működő gimis világát és közben a harmadik csatornán kiskamaszunk már vihogva 20 perccel korábban lépett fel virtuálisan a tett helyszínére, hogy eszmecserét folytasson az osztálytársaival. Oh pardon és akkor még a legkisebbről nem is ejtettem szót, aki reggel nyolc órakor vállán az iskolatáskával határozottan közölte velem, hogy ő bizony készen áll a virtuális tér meghódítására a tankönyveivel felfegyverkezve a hátán. Jöhetnek a feladatok….Ja, hogy én magam még hétfő reggel képtelen vagyok versenyt futni az effajta rohanó másodpercek világával-bocsássa meg valaki ezt kérem-akárhogy igyekszem, ez a hírtelen jött két hétnyi újabb változás kissé kibillentett pár milliónyi embertársammal egyetemben a komfortzónámból. Nem pazarolva betűim hadát, mellékesen jegyzem meg, jó lenne, ha már az otthonom bejáratánál kopogtatna Will Smiths oldalán Tomy Lee Jonessel zsebükben a neutralizáló fegyverükkel és esküszöm, akármilyen „kamu” szöveget is mondanának nekem, én hinnék a szavuknak, csak végre már mindenütt ismét „tavasz legyen mindenki lelkében!” Ezennel részemről a téma taglalását lezárnám és megjegyzem epekedve várom a való világ újabb élhetőre megírt évadát.

Március 8-án a nemzetközi nőnapot ünnepeljük. Emlékszem milyen sokszor civakodtunk gyermekkoromban a játszótársakkal azon, hogy miért jobb fiúnak, vagy éppen lánynak születni. Nálam mindig az előkelő első helyen végzett az az érv, hogy egyszer majd, talán magam is világra hozhatok egy kisbabát és nemcsak úgy eljátszom, hogy a pólóm alá gyűröm kedvenc játékbabám. Ritka és elkapott pillanatok egyike, mikor legkisebbünk készül egy családi összejövetelre és akkurátusan húzza végig arcán a sminkes ecsetemet, mondván „jaj anya, ezt a fontos dolgot majdnem elfelejtettem, s a következő záró mozdulatként fúj egyet a Hello Kitty parfümjéből majd mint ki a főpróbájával végzett, búcsúként mosolyt dob tükörképének.

Vajon mitől válik egy nő igazi nővé? Az idő dolgozza ki belőlünk ezt a csodát, vagy mindannyiunkba belekódolták? Szerintem eljön az életünkben az az életszakasz, amikor megérezzük ennek az egyedi esszenciának a maga valódi erővel bíró varázsát. De vajon magunk keltjük életre, vagy egyszer csak kipattan, mint egy rügy a fán, akit kitartóan simogat nap mint nap a tavaszi napsugár? Szerintem-kérlek bátorítsatok véleményemben- kell hozzá a férfi, ki hű társként hagyja, hogy az évek múlásával igazi nagybetűs nővé érjünk. Igen, kedves férfiak, kik olvassátok most blogom sorait, szükséges, hogy kinyissátok az autóba beülve partnereteknek előzékenyen az autótok ajtaját! Kell, hogy előre engedjétek párotokat az otthonotok ajtaján és kell a dicsérő szó, az elismerés, melyről visszajelzést kapunk, hogy elnyertük tetszéseteket akár egy fehér pólót viselve, hétköznapi szakadt farmerben. Nem lebecsülendő, hisz a bókért cserébe ragyogni fog a nő lelke, s a mosolyának emlékképét egész napra vihetitek magatokkal a farzsebetekbe téve! Ahhoz, hogy igazán nők lehessünk hosszú időn át, nektek férfiaknak is úgy kell bánnotok velünk, hogy ezzel az ösztönből fakadó belső ragyogással újra és újra meg tudjunk ajándékozni benneteket.

Hiszem, hogy egy nő feladata ugyancsak a férfi lényének éltetése! E kettő párban jár, -meghazudtolva a kor éppen aktuális divatját -éppen ezért soha nem fogom kicserélni a gyerek defektes kerekét a biciklijén, bármennyire is talpraesett menyecskének is bizonyulnék eme hősies tettem álltal. Minden változik. Tudom magam is, bár néhány dologban azért pártolnám az állandóságot, mindez lehetetlen. Romantikus alkatként bízom benne, hogy a felnövekvő, éppen kamaszkorban lépegető generációnak legalább ennyire fontosak lesznek majd ezen minták tovább vitele!

Apropó, azt meglehet el is felejtettem a téma elején taglalni, hogy él az emlékképeim között egy kislány, ki áll anyukája mellett a hálószobája fésülködőasztalánál. Ámulva nézi a nőt, ki mesteri és jól begyakorolt mozdulatokkal húzza az ívet a fekete szemceruzájával, majd a rúzsos kupak alig hallható kattanása hozza vissza a kislányt a való világba. Így tudatosul benne, hogy véget ért a sminkelés, jöhet a premier az élet színpadán, melynek főszereplői édesapám és édesanyám!