Kedves Gezemicét Kedvelők!

Ennek a blog bejegyzésnek a témája már régóta ott motoszkált a fejemben. Úgy éreztem, ha elérkezik a pillanat, rögvest tollat ragadok és az éterbe kiáltom gondolatom 🙂

Tizenegy évet töltöttünk Soltvadkert közelében, a négyszögletű kerekerdő kellős közepén. Mikor életem úgy alakult, hogy ezen helyen éljük tovább a mindennapokat, zokogva vontam kérdőre barátnőmet: „Szerinted mégis mit fogok én itt kezdeni magammal, ahol harapni lehet a csendet, ahol nem látok mást csak az akácfákkal átszőtt rengeteget!” Én- sajnáltattam magam az általam megfogalmazott érvekkel-aki folyton a nyüzsgésben és a rohanásban éltem. Egyik ember arca szaladt a másik után szemem tükrében és meggyőződésem volt, hogy életem másfajta határokkal elképzelhetetlen. Búcsút vettem Kiskőröstől és megkezdtük soltvadkerti életünk! Édesapám hozzám intézett szavai már az első hetekben bevésődtek elmém kis barázdájába:

„Lányom, te mindig is amolyan jött-ment leszel. Sosem váltok vadkertivé” Fogalmam sem volt a szavai komolyságáról, bólogattam s közben, mint a rossz gyerek gúnyosan fintort rajzoltam arcomra suttyomban: „Persze, már megint egy újabb apa féle életigazság!”

Nos, a tapasztalás, mit az itteni több mint tíz évemmel nyertem azt hiszem felbecsülhetetlen erkölcsi értékkel bír. Bevallom nehéz szavakba önteni. Alig 14 kilométer választja el egymástól a két várost, mégis megannyi különbség az, ami azt a híres „kőrösiek” és „vadkertiek” szó tartalmát jelzi. Eleinte idegennek éreztem magam a városban és magabiztosan próbáltam gyökereimet a mindennapi életem során az ottani földbe ereszteni. Bosszantott, hogy az üzletek többsége délután öt órakor bezár s dacból sem vásároltam a helyi zöldségesben, vagy a hentesnél. Mintha magam zártam volna be létem kapuját az új élethelyzetem előtt és kulcsát mérgemben jó messzire hajítottam, nehogy valaha bárki is véletlenül rátaláljon. 2oo9-ben megszületett a fiam, egyre kevesebb időm volt a Vadkert és Kőrös közti ingázásra s elkezdtem felfedezni Soltvadkert csodáját. Átadtam magam az itteni élet szokásainak, nyitottá váltam a helyi emberek hangjára és észrevettem, hogy néhanapján már előre intenek nekem az autójukban ülve üdvözlésképpen! Egyre többen tudták kik vagyunk! A nagy áttörést az óvodába való beiratkozás jelentette! Innentől kezdve azt hiszem a fiunk által ebben a korszakban valódi vadkertivé váltam! Imádtuk a gyereknapi programokat, a Márton napi felvonulásokat, a pékségben kapható ropogós délutáni friss csodákat és a megunhatatlan fagylaltot! Otthon nevetve meséltem a kőrösi barátaimnak, hogy tudjátok mennyi vadkertinek van a tón nyaralója?! Döbbenet, ahogyan Ők gondolkodnak! Aztán rájöttem és magamban elnézést kértem: hisz’ a vadkertiek imádják a tavukat!! Joggal teszik ezt mert hatalmas kincs az, ami a létezésével megadatott nekik! Nyárestéken kisétálnak és élvezik azt, amit ajándékba kaptak! A hűsítő rozé fröccsöt, a fények csillogását mik a tavon rajzolódnak, a barátaikkal közösen töltött időt! S láss csodát az évek múlásával, a gyermekeim által magam is kívántam ezt az egyedi „vadkerti életérzést”, mit a nyári időszak rajzol életünkbe a tó békés állandóságával. Jó volt itt élni és létezni! Köszönettel tartozom azoknak, akik megmutatták nekem, milyen is egy kicsit soltvadkertinek lenni!

Az idő múlása azonban nem zárja ki az életünk változásának lehetőséget! Egy éve újra kiskőrösiként élhetem a mindennapjaimat. Vissza a gyökereimhez. Őszinte leszek, az első pár hónapban idegennek éreztem magam a saját városomban. Mintha elfelejtett volna és kissé megvárakoztatott. Az az érzésem támadt, hogy nehezményezte tíz évnyi távollétemet. Amikor megkérdezték miért költözünk el Vadkertről gondolkodás nélkül azt válaszoltam: mert ott él a családom….Aztán rájöttem, ennél sokkal többről van szó! Nemcsak az utcákat ismerem névről, hanem tudom hová kell menjek a templomban, ha azt mondják a szüleim, hogy a” Rohoska padba” fogunk leülni. Tudom merről jönnek, ha az alvég felől lépik át a templom küszöbét. Tudom melyik szőlőben van a szüret, ha Remerenciót emlegetik és éppen a „ Beszedicska” félén van a sor. S valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom járja át lelkemet, ha a temetőben sétálok végig a szeretteim nyughelyéhez: Opauszki, Kelemen, Csővári több százéves családi nevek, mikről az őseim jutnak eszembe. Lelki szemeim előtt látom a bőszoknyás asszonyokat és hallom nagyanyám hangját fülemben amint rám szól, hogy ne bántsd Szilvike a kontyomat! Épületek és helyszínek, melyekhez ezernyi emlék köt. A lehetőség, hogy ismerem az érzést, mit a gyermekeim számára a város szellemisége révén tartogat. Mosolyt csalt az arcomra, mikor Hunor fiam mesélte a kiskőrösi iskolában átélt első menzás élményeit a konyhás nénikel kapcsolatban: „Te vagy a Pálinkás Szilvi fia?! De szép kisfiú vagy a mindenségedet!” :) Hát igen, ez az a város, ahol mindenki tud a másikról mindent! Még előfordul olyat is, ami meg sem történt egyetlen Kőrösivel sem! De se baj, mi már megtanultuk ezt kezelni. Ezen sorok már régóta kikívánkoztak belőlem, s tudom ezernyi leütés is szerepelhetne itt, amit leírni kívánnék még a bejegyzés sorai közé.

Arról nem is beszélve, hogy egy „keceli legyes srác” mellett élem a „kőrösi tökmagos” életem 🙂 !!!

Szép hétvégét Mindenkinek!