Kedves Gezemicét Olvasók!

Péntek reggel különleges napra ébredtünk! Legkisebbünk első iskolai farsangi élményét éli meg miközben ez a blogbejegyzés születik. Mi tagadás, az elmúlt napokban lázasan készülődtünk: izgultunk a rendelt jelmez időbeni kiszállításáért, alkottuk a „B” tervet-mi lesz, ha nem érkezik meg a kitalált vágyott karakter-, kiegészítők garmadája és a megfelelő frizura majd tádámmmm egyszer csak az itthoni főpróba során ott állt előttünk maga csipkerózsika teljes pompájában! Micsoda elegancia és tökély! A farsangi hangulat pedig már napok óta a bőrünk alá kúszott az izgatottság bizsergető életérzését produkálva. Hiába, a gyermekek értik igazán az élmények maximumon való megélését! Mert mi szülők, addig bogarászunk, addig szörfözünk a világháló zegzugos utcáin, míg a tökéletes jelmezzel a kezében kopogtat be otthonunk ajtaján a futár! Nos, az igazság az, hogy jómagam nem tartozom a kreatív, készítsük együtt a gyermekkel a jelmezt alkotók táborába. Számomra ez mindig is a ködös „albioni területhez” tartozott, s jobbnak láttam másfelé venni az útirányt! Az iskolához érve, megannyi jelmezbe öltözött gyermek igyekezett az épületbe és csak úgy ragyogtak a mai nap rájuk váró izgalmától.

Aztán mikor hazaértem, belém hasított a gondolat! Te jó Isten?! Vajon hányszor öltünk magunkra valamiféle maskarát és jelmezt a hétköznapjaink során? Felvesszük a velencei karneválokhoz hasonlatos szemet gyönyörködtető maszkjainkat és úgy indulunk otthonunkból kilépve a város irányába! Lényegét tekintve teljesen mindegy, hogy milyen napunk van: meglehet összetörtünk estére kelve, megbántódtunk és terhet cipelünk mert még nem tudtuk elengedni.

Ám ha valakivel összefutunk máris jön a társadalmi kontaktálás első kérdése: -Szia! Hogy vagytok? -Minden rendben veletek? A válasz pedig csak úgy észrevétlen kifolyik belőlünk: -Igen, minden ok, köszönjük jól vagyunk, nincs semmi különös! Na puff neki, az álarc tökéletesen rejti viselőjét! De vajon mit is kéne erre a kérdésre válaszolni? Zúdítsuk rá nehézségünket a velünk szemben álló rég nem látott kedves ismerősünkre? Vagy éppen, ha „jól ég a szénánk” de látjuk, hogy a másik épphogy lépni tud a hátán cipelt keresztjétől, akkor ragyogtassuk be őt a lelkünket fényben úsztató boldogság ezernyi színárnyalatával? Igen, ennek a jelenetnek is megvan a maga konszolidált, finoman viselt, eleganciával fűszerezett fénytől csillogó maskarája! Azt hiszem minden embernek egyedi jelmeztára van az otthonában. A gardróbszekrényt minden ember megkapja születésünk pillanatában és az évek során mi magunk varrjuk jelmezeinket! Az emberi érzések netovábbja-és itt jegyezném meg halkan-miszerint nem „Versace”, vagy „Karl Langerfeld” az, aki létünk során diktálja, hogy adott napon mit is öltünk magunkra!

Képzeljétek! Micsoda tanítást is kaptam gyermekemtől a minap: hétvége felé, a reggeli rohanásban gyakran előfordul, hogy az idő szűke, mint karhatalom felettem is győzelmet arat és csak úgy hanyagul, gombócot formálva a fejem tetejére csavarom fel hosszú hajam. Délután folyamán megérkeztek a gyerekek, szép sorjában az iskolából. Kiskamaszom körülöttem söndörögve a konyhában egyszer csak nekem szegezte kérdését: -Anya, mikor csinálsz magadnak copfot? Már reggel óta így van a hajad és a szemeid között ott van az a csík, amit nem szeretek látni az arcodon! Ha az ott van, akkor tudom, hogy valami nincs rendben! Baj van?

Íme Dr. Lélekgyógyász, aki 11 évesen tökéletes pszichoszomatikus tünetet vélt felfedezni anyjára tekintve, röpke néhány másodperc leforgása alatt. S következik gyermekem felé a korának megfelelő színvallás, ráncom valódi kiváltó okáról mesélve. Majd gyorsan az arcomhoz kapok és mint aki csodát vár két kezétől, szétmaszírozom homlokom ráncolásától kapott barázdáját s sebtében rendbe teszem elhanyagolt frizurám. Íme az én álarcom, mit talán önkéntelenül húzok elő a saját „gardróbszekrényemből” ha valami bánatom van! Ilyenkor beindul az évek során már jól ismert önsegítő lelki folyamat: „Jaj Sziszkó, rázd meg magad, emlékszel te sem szeretted gyerekkorodban, ha anyudnak rossz volt a kedve és nem mosolygott.!” S észrevétlen nyitom szekrényem ajtaját és veszem elő karneváli ruhadarabjaim soron következő újabb csoda darabját! De persze tartja a mondás: „akinek nem inge, ne vegye magára!

Őszinteségemből fakadóan bátran kijelenthetem: néhanap felveszem adott jelmezem, de van, hogy elérkezik az idő és nagy energiát belefektetve szelektálni kezdek… Ám azt is tudom, hogy képes vagyok csak úgy hanyagul elsétálni életem „gardróbszekrénye” mellett- közben fittyet hányok hívogató csillogásuknak, nem hat rám bájos csábításuk, s én kacagva járok fel s alá úgy, ahogyan a Jó Isten, netán az Univerzum tervei és akarata szerint engem Sziszkónak teremtett!

Jó hétvégét Mindenkinek!