Üdv Kedves Mindenki!

Lassan megkezdjük a visszaszámlálást a 2020-as esztendő utolsó napjaival. Öltöztetjük szívünket az új év érkezésére, ki mint valami tekintélyes államfő kilép a személyét szállító repülőgép fedélzetéről megfontoltan, majd méltóságteljesen integet az öt fogadtató küldöttség felé. Joggal lehet magabiztos, s remélem nem vagyok egyedül gondolatommal, hiszen nem emlékszem miszerint valaha is ennyire vártam volna, hogy magam mögött hagyhassam az óesztendőt. Idén új fogalmakkal, élethelyzetekkel kellett megbarátkoznom, melyek erősen befolyásolták mindennapi létezésemet. Higgyétek el, nem szeretnék kitérni ezek részleteire, de csakis annak tudatában, hogy biztos vagyok benne, ezen történések minden otthon ajtaján kivétel nélkül bekopogtattak. Mi pedig, mit volt mit tenni, beengedtük őket, s mint mikor váratlanul érkezik a vendégsereg, lehozzuk nekik a padlásról a pótszékeket, mert bizony hellyel illik kínálni mindegyiket. A vendég pedig akár milyen kedves vendég, három napig untig elég. Ők bezzeg folyton folyvást csak jöttek és egész évben nálunk maradtak…no persze távol áll tőlem, hogy most egy újabb üdvözlőlapot írjak a legutóbbi címzettemhez-ezúttal boldog új évet kívánva, csak éppen, ha villám utazást teszek a mögöttem álló esztendő áttekintésekor, sajnos ezen állomások folyton szembejönnek velem az előre nem tervezett itinerem lapján.

Persze öröm is érkezett, nem panaszkodhatom. Jöttek az élmények sorra, miket mint valami élménygyáros családanyákként mi magunk fabrikáltunk sorjában. Mert most szükség volt ahogy nagymamám mondta régen az „asszonyi fineszességre”. Kreáltuk a családi programokat, kifacsartuk a romantikát a hétköznapok karmai közül na és fogadok, hogy sok háztartásban gazdira talált egy elbűvölő négylábú jóbarát. Zárójelben jegyzem meg, imádjuk falkánk legújabb tagját Bagirát, az újdonsült macskánkat. Igen, véleményem szerint a családokban a szerepek 100 százalékon való megélésre volt szükség minden egyes szeretetközösségben. Nemcsak a hajóskapitányra számítottunk, hogy a véget nem érő tengeren irányt ne tévesszen a vitorlással, szükség volt az első és másodtisztek, a matrózok, de még a hajósinas szolgálataira is. Elég az hozzá, hogy tettük a dolgunkat mindannyian. S, hogy mikor érünk a kikötőbe? Nos, azt még a legöregebb tengerész sem tudja megmondani, de egy biztos, lassan megszokom a tengeri betegséget, és nap nap után elmerülök a horizont szépségében…

Kedves Gezemicét Olvasók!

A magam részéről valamiképp így szerettem volna búcsút inteni a 2020-as esztendőnek. Nagyon nagy boldogsággal tölt el, hogy a mai bejegyzéssel együtt immáron a 20-ik blog születhetett meg a Gezemice oldalán. 2019 októberében mikor megírtam a Heten vagyunk című írást, nem gondoltam, hogy valaha ennyi leütés fog a virtuális papírlapomon nyomot hagyni. Hálásan köszönöm, hogy ilyen sokan mellettem voltatok az időtöket ajándékozva azáltal, hogy elolvastátok a megjelent írásokat. Mikor az elmúlt percekben összegeztem és sorra vettem őket, azon gondolkodtam, vajon melyik is számíthat szívem legkedvesebbikének. Aztán rájöttem, hogy ez is olyasmi, mint az édesanya számára a gyermekei. Nincs olyan, hogy kedvenc, hiszen mindegyiket önmagáért szereti. Azt hiszem így dobog az én lelkem is, ha az írásaimra gondolok. De van itt még egy vallomás, amivel régóta tartozom Nektek!

A mögöttem álló hónapokban, múltam kutatása útján, egy újabb feladatot kaptam ajándékba. A darabjai, mint egy ezer darabos puzzle remekmű a hetek folyamán lassan, de biztosan álltak össze egy egésszé. Minden történés, információ elementáris erővel hatott rám, mikor megérett a lelkem egy újabb titok felfedezésére. Mondanom sem kell, micsoda érzelmi viharcellába repültem, mely következtében, mint mikor a papírsárkány a légörvény fogságába kerül, úgy szédelegtem magam is amíg le nem csillapodott elmém a birtokomba került hírek hallatán. Sosem ismert őseim, személyes meséjükkel pennát adtak a kezembe és végre megértettem mi is az én feladatom ezen családi örökséggel. Örömmel osztom meg veletek a hírt, hogy reményeim szerint Ti magatok is részesei lehettek készülő könyvem által Ükanyám Bor Terézia kalandos és nem mindennapi életének. Nem tagadom, életem egyik nagy kihívása ez a feladat, de végtelen öröm járta át lelkemet, mikor felismertem végre a nekem szánt üzenetet! A tényekkel alátámasztott valóság kézen fogja a vizionizált történéseket, s jut el reményeim szerint addig a pillanatig, mikor leütöm az utolsó betűt is a billentyűzeten. Munkásságom legnagyobb hajtóereje az a felfedezés, miszerint nem szeretném, ha újabb két-három generáción át csak szájról szájra repkedne családom körében a mesébe illő történet. Talán lesz majd a jövőben egy olyan életpillanat, mikor dédunokám leveszi az otthoni polcukról a könyvek borítója közt nyugvó írással teli lapokat, s csak ennyit mond neki: olvasd ezt oly szeretettel, mellyel szépanyád örökül nekünk hagyta.

Fogadjátok szeretettel ezt a kis részletet és kívánok Mindannyiótoknak sikerekben, szeretetben gazdag új 2021-es évet!

„A harangok a szertartás végén egyre hangosabban kondultak a templomtoronyban, hirdetve ezzel az istentisztelet végét, s Terézia egy hirtelen gondolattól vezérelve magára hagyta Istvánt és odaszaladt szüleihez.

-Édesapám, drága édesapám ne forduljon el! Hallgasson meg, legalább most az egyszer, könyörgöm!!Anyus, ne hagyjon magamra esdekelve kérem!

-Ki maga és mit akar tőlünk? Ne akadozzon és megkérem álljon félre utunkból! Tekintetüket Teréziára szegezték, s ki mintha egy tükörbe pillantott volna, meglátta saját szülei szemében a kitagadott gyermeknek szóló végső üzenetet. Azzal magára hagyták az immáron végérvényesen eltaszított Bor Teréziát.

Ekkor Náni botjára támaszkodva magát húzva, vonszolva Teréziához lépett megfogta karját és a lány szemébe nézett!

-Ide figyelj most rám, amit mondok neked! Engedd el a múltad, mert azt már Te magad is láthattad az imént, hogy elengedett téged. Volt ami volt, volt vagyonod és jussod, ám beláthatod, mindez szertefoszlott. A jelenben élj, a választott férfi oldalán, kinek szívének egy darabja már ott dobog benned. Ideje meggyógyulnod Bor Terézia!

-Ezek az emberek mindig is a szüleid maradnak, de hamarosan te magad is édesanyává leszel, s ideje felkészülnöd a jövődre, mely látom éppen a mai napon kezdődik el. Majd én ott leszek melletted, lehet, hogy öreg és beteg vagyok, a testem megvénült, a betegség meggyötört, de a lelkem és az elmém szabad. Eljött az idő, hogy egy titkot most átadjak, melyről a családomnak eddig a pillanatig csak parányi sejtése volt.

-Náni nem segít rajtam már semmi!-horgasztotta le fejét bánatának utad engedve Terézia.

– Elhallgass Te lány, a kesergésednek és a sírásodnak itt és most ezennel véget vetek! Asszonnyá nevellek, nem is akármilyenné! Eljön még a nap, amikor nevedet fogják szájukra venni a bajba jutottak, amikor segítségért könyörögnek hozzád a magukra hagyott ifjú hajadonok! S te ott leszel és támogatod őket, mert a tudást mi ehhez kell én majd átadom neked! Nem a kapa való a te kezedbe-neked a népi gyógymódok és főzetek adnak majd célt a kiskunhalasi vidéken! De te is kellesz hozzá, a könnyek miket idáig hullattál látod nem gyógyítottak meg! Hiszel-e nekem, Bor Terézia? Hiszel-e Náninak, ki egykoron javasasszonyként tevékenykedett a kiskunmajsai asszonyok életében!”