Tisztelt Koronavírus!

Engedje meg, hogy aktuális blog bejegyzésemmel most Önhöz szóljak, bár bevallom őszintén feltett szándékomban állt, hogy ezen a felületen nem fogok helyet szorítani magának. Kérem vegye ezt most amolyan karácsonyi képeslapnak!

Nos rendben, elismerem, Ön győzött! Mesteri a mindennapi játéka, mit velünk emberekkel űz, lenyűgöző a taktikája…..Árulja el kérem, hol tanulta ezt a mesterséget? Az idő tapasztalása, vagy egy számítógépes program mi mindezt kitalálta? Netán a földönkívüliek segítik munkáját? Mindenesetre emelem kalapom Ön és a munkatársai előtt! A Föld nevű bolygó teljes rendszerét felborította, az emberek szokásait, életét, mint egy darab rongyot csak úgy könnyedén a háta mögé dobta. A társadalmi értékeinket átfogalmazta. Az Ön véleménye szerint ennyire betegek voltunk már? Annyi jajveszékelés hagyta el a szánkat, hogy szükség volt az Ön közbenjárására? Mert tudni szeretném, hogy mivel szolgáltunk rá eme terhek mindennapi vonszolására…

Higgye el kérem, tudom, hogy a legcsodásabb emberi tulajdonságaink egyike az alkalmazkodási képesség. Nap nap után használom ezt, nemcsak én, de a szeretteim, a barátaim, a szomszédaim, sőt még a mindennapi munkám során velem szembe jövő idegenek is. Remélem ezért jár a dicséret, mert tudja mi emberek már csak ilyenek vagyunk: kell az elismerés, kell a vállveregetés, a lájkok meg az kommentek. Mert mostanában ezekbe kapaszkodunk, ezek kerültek előtérbe. Hisz nem ülhetünk össze, nem koccintjuk össze boros poharainkat… ja és tudta, hogy legújabban a férfi embertársaink már csak ökölpacsiznak. Szóval kicsit összekavarodtak körülöttünk a százévekre visszamenő szokásrendek, de ne feledje-s itt szeretnék egy kacsintós smiley jelet tenni-mi tudjuk mi a dolgunk: alkalmazkodunk és megyünk előre!

Oh, majd elfelejtettem levelemben megosztani önnel: képzelje 2020-ban azt is sikerült személyesen megélnem, hogy a szüleim cseppet sem biztos, hogy szenteste napján az ünnepi asztalunkhoz ülnek. Nos? Mit szól ehhez? Mióta mindezt megtudtam- ne vegye zokon kérem, hogy kissé flegmán fogalmazok-de keresem a tűt meg a cérnát, hogy „erre felvarrjam a „gombom” Persze volt, hogy a mögöttünk álló években, s higgyen nekem nem túlzok, 32-en örömködtünk a szeretet ünnepén, de nézze el nekem azt a csacska és gyermeki lelket, mit a szeretet összetartó ereje elültetett bennem! Beszélgettünk, nevetgéltünk, a kicsik és nagyok énekeltek, ajándékot bontottak- olyan volt tudja, mint azokban a húsz harminc évvel ezelőtti keményfedeles mesekönyvekben, mit gyermekként elővettünk és egy-egy színes meghitt idilli pillanatot ábrázoló kép előtt kezünkben a könyvet tartva elidőztünk. Oh, köszönöm a vigasztaló gondolatot, mit most súgott fülembe, valóban igaza lesz, s talán jövőre minden máshogy alakul, lesz még karácsony, lesz még családi rendezvény, majd akkor újra örülhetünk egymás közelségének.

Apropó? Maga ismeri az élet nevű játékot? Képzelje, nem kértük, a fene hívta szűk körünkbe, de az addig kardoskodott velünk, míg végül kivette a lapokat a kezünkből és újra osztotta azokat szó nélkül. S tessék, az egyik szerettünk az újraosztáskor kimaradt a körből…kérem belegondolna néhány percre, hogy ez mennyire fáj most nekünk? A lelki fájdalom témakörének tárgyalásától az idő szűkössége miatt most inkább eltekintek, de ajánlom figyelmébe, hogy lopva tekintsen ilyenkor az emberek szemébe. Tudja az sok mindent elárul..Engedelmével, kicsit elkalandoztam, szóval visszatérve gondolatkörömhöz, talán ezért is nem tudok hinni a „majd jövőre újra összeülünk mindannyian” tartalmú buzdító monológokban. De remélem ezért nem neheztel rám, csak tudja mi emberek néha megkönnyítjük a szívünket a kimondott szavaink által. Lehet, hogy még nincs 100 százalékos vakcinánk Ön ellen, de úszni az árral szemben, az kérem mára már higgye el nekem, mindannyiunknak profin megy!

Bocsásson meg, remélem nem untatom túlságosan is személyes hangvételű levelemmel, olyan udvariatlan vagyok, hisz még meg sem kérdezem? Ön hogy van? Nem akarok közbeszólni, mielőtt a válaszába kezdene, de el kell ismernem, ilyen hatalmas ívű karriert elérni és hírnevet szerezni, tudja azt hiszem tanítani kellene!

Elérte már a hír miszerint beköltözött a sajtó minden létező műhelyébe? S mit szól ahhoz, hogy gyökeret eresztett a rendelkezésünkre álló „életidőnkben”? Zseniális! Sokan próbálták elérni a csillagos eget, nos Önnek azt hiszem lassan már ez sem lesz lehetetlen! S ha kérhetem, a nagy rohanásában „vigyázzon” magára. A következőket csak félve súgom meg Önnek: bárhol is olvastam a meséket, valahogy mindig ugyan az lett a vége: a jó győzedelmeskedik a gonosz felett s a rossz elnyeri méltó büntetését. A végén úgyis megmentik a süllyedő hajó utasait, s a pilóta lélekjelenlétének köszönhetően a repülőgép hála Istennek földet ér. Meglehet mielőtt még nem lesz késő, profilt kéne váltania! Ha ajánlhatom kezdjen beszélgetni az emberekkel, tudja ők amolyan „túlélőmicsodák”….betegségek, világháborúk, gazdasági összeomlások, emberi sorstragédiák…s lám mindezen csapások ellenére, valahogy mégis ha éppen összerogynak is, de talpon maradnak. S figyeljen csak! Csssss , vagy csak egyedül én hallom lelkem üdítő trilláját, melyben folyamatosan azt énekli: a mi otthonunkban újra körbeüljük majd a karácsonyfát, s a gyerekeink énekelni fogják a kiskarácsony nagykarácsony lélekgyógyító dallamát!

Ui.: az ég szerelmére kérem, mi több könyörgöm: az ünnepek ideje alatt Ön is pihenjen, s vegyen ki szabadságot az elkövetkezendő néhány milliónyi esztendőre!