Kedves Gezemicéim!

Nem engedhetem el a mai napot csendben, némán.

November 17-e kicsit a mi napunk is lett mióta Villő “hozzánk költözött”. Estefelé mikor a mindennapi teendők elcsitultak elmémben, akkor adtam szabad utat lelkemnek az emlékezéshez. Miközben egymagamban söprögettem az utcán a falevelet, a hirtelen rámtörő csendben egyre csak visszacsengtek fülemben a koraszülött intenzív osztályon tapasztalt olykor bátorító, hol pedig a végső elkeseredésbe taszító történések. S hirtelen eszembe jutottak azok az édesanyák és édesapák, kik éppen ezekben a másodpercekben veszik vállukra a kéretlen hátizsákot, tele pakolva a félelem, az aggódás, a tehetetlenség és a percről percre dédelgetett cseppnyi remény életérzéseivel. Oly nehéz kereszt ez, melynek súlya a kezdeti napokban végighasítja bőrünk összes rétegét. De szépen gyógyítható s az évek múlásával szinte láthatatlanná varázsolható.

Van, hogy azon kapom magam, s eltűnődöm Istenem mennyivel kevesebbek lennénk nélküle a “bolondos és keszekusza” életünkben. Mert a kezdetekkor még félve hisz az ember, kétkedve tekint a jövőbe mutató holnapok felé, s csak ködbe burkolózva, életlenül látja a vágyott évek elképzelt fotósorozatát. Ma már kijelenthetem, hogy a mi albumunk első pár oldalára, szép pillanatokat sikerült filmre venni….Hallani hangját, megtapasztalni az első mosolyát, kezét fogva kísérni lépteinek első próbálkozását-édes másodpercek ezek, melyek a múlt egy-egy darabjait alkotják! Történetünkkel a hátunk mögött nem természetes és magától érthető dolgokká avanzsálnak át ezen várva várt szeretett pillanatok.

Édesanyaként remélem nem vagyok egyedül azzal a lelkülettel, miszerint szeretném szülőként a legjobbat kihozni gyermekemből. Sokszor halljuk, olvassuk ezeket a mondatokat, s magam is hevesen bólogatva osztom ezt a nagy igazságnak tűnő véleményt. S én mint egy karmester csak vezényelek és radírozok az első osztályos vonalas gyakorló füzet lapjain: “Drágám most erre húzd, jó állísd meg a ceruzát……neeem számold meg a kezeden mennyi ujjadat nyitottad ki …tehát akkor mennyi három meg kettő” S ez így ment nap nap után, mígnem aztán egyszer csak megláttam Villő szemében azt a mérhetetlen akarást mit ott abban a szent minutumban produkált! Küzdött-elméjével és lelkével, hogy sikerre vigye “édesanyja álmát”. S akkor fordult bennem újra nagyot a világ: vajon közel hét évvel ezelőtt, mikor az inkubátor mellett álltam mikért is fohászkodtam vele kapcsolatban a Teremtőhöz?Hogy éljen, hogy boldog legyen, szeressen és szeretve legyen, hogy érezhessük közelségét, s lelke melegségét! Megadta a Jó Isten, nap nap után hálával tartozunk érte, s hogy nálunk a kétszer kettő néha öt, sebaj majd végig nevetjük együtt amíg lehet a közösen töltött csodálatos éveinket!