Vajon hány éves korunkban tör fel bőrünk legalsó rétegéből a versenyszellem?
Hunor fiam a hétvégén karate versenyen indul, ezért édesapja egykori edzőjénél szorgoskodik a mögöttünk hagyott hetekben. Nincs ezzel egyedül, hiszen megannyi társával együtt, testben s lélekben az előttük álló versenyre koncentrálnak. Bárcsak fellapozhatnék egy lexikont, melyből megtudhatnám- az ember fejlődését tekintve- mikortól élesedett ki Ádám és Éva fiaiban illetve lányaiban a megfeleni vágyás, a versenyszellem iránti szomjúhozás.
Akkor vagy jó, ha mindent beleadsz, akkor vagy legjobb, ha dobogóra állsz, akkor vagy VALAKI ha többször mint gyakran remekelsz!

Vajon mi a mérce és ki állapítja meg a legfelső határt? Brillírozz a konyhában mint egy sztárchef, mosolyogj úgy mint Barbie baba, légy rabulejtő mint a Macskanő Batman mellett, légy szelíd s okos asszony mint egy törzsfőnök felesége, s kiegyensúlyozott mint egy Buddhista szerzetes. Van, hogy úgy érzem mi emberek mint a felhúzott robotok megyünk előre a kijelölt előre megépített pályánkon, s fogadjuk a rendszer üzeneteit, frissítjük letöltött alkalmazásainkat. Közben néha meg megállunk, majd fáradtan tekintünk tükörképünkre.

Imádok futni, róni a kilómétereket, növelni a határaimat. 5, 6, 7 majd jön a bűvös 10 kili, s a hónapok elteltével megszületik a gőgös kijelentés: én már 5 kilire el sem indulok. Megbolondulunk néha??Vagy meglehet túl gyakran is? Miért nem elég a boldogság s a könnyed elégedettség szabad mámora? Miért kellenek a megmérettetések, az élet írta versenyek? Ezek visznek minket előre, alakulunk acélosabbá, lépünk egyet felfelé életünk lépcsőfokán- már hallom is szívem belső hangszóróján a túlságosan is gyakran skandált mondatokat.
Okés!! Kellenek a versenyek, a megmérettetések, a próbák-nyújtom kezem békejobb gyanánt a lelkemben visszhangzó elveknek.

De térjünk vissza egy kicsit az írásom kezdetéhez. Miközben csodálom a kis karatékákat az edzés felpörgött másodpercei alatt, szemem megakad egy 10 éves forma tanítványon, ki kemény vonásokkal az arcán ismétli újra és újra-edzői utasításra a kata ( védések, ütések, rúgások sorozata különféle állásokban előre hátra mozogva) formagyakorlatokat. Edző és tanítványa szinkronba kapcsolja szellemét, míg végül rabulejtik figyelmem és követem megszállott mozdulataikban teljesedő közös imájukat. A leendő versenyző teljes testében megfeszülve figyel a gyakorlat tökéletes kivitelezésére. Edzője tekintetével követi, szinte maga is belefeszül a mozzanatok sorrendiségébe. Néhány perc elteltével hangot adok csodálatomnak a Mester felé, ki tekintetét rámszegezve kitárja karate kimonója alatt rejtőző szívét: “ Ő most sem fog nyerni ezen a hétvégi versenyen, úgy ahogy legutóbb sem. Tele volt hibával a gyakorlata, nem megfelelő szögben hajlik a térde, nem áll párhuzamosan a bokája és sorolhatnám még a másodpercek tört része alatt vállamra zúduló negatív töltetű kritikákat. S én hallgattam, miközben elmémmel újra és újra visszapörgettem a mögöttem álló perceket, s lassacskán apró göröngyökké zúzta bennem az érzést mit átéltem, a “harcos” általam tökéletesnek vélt mozdulatai során.

Bosszantó s egyben dühítő, mikor az ember alkotta szabályok és keretek képesek felülírni egy lélek által létrehozott pillanatnyi csodát! Ott az edzőteremben ámulva figyeltem az ifjú karatékát: láttam a hitét, az elszántságát, éreztem a pillanatnyi varázst, mellyel elrepített imádott szenvedélyes, kultikus világba. Az ujjongó érzésből az edző nyers és szabálykövető szavai rángattak vissza a keserű jövőképet felvázoló valóságba.

Summa summarum-értem, hogy mióta világ a világ így van ez, éreztem már az elsőséggel járó szív lelki mámorát, de kérdem én, mi a helyzet a dobogó másod és harmad fokán állókkal? Mitől lesz első az első? A szabályoktól miket egykor az előljárók megalkottak, a kritériumoktól, melyeknek valaki mindig és mindenkor megfeleni képes? Vagy esetleg a szabadság adta bátorság érzésétől, mely egy embernek szárnyakat adni képes? Túl gyakran érezhetjük azt, hogy verseny az életünk…..bárcsak mikor eldördül a startnál az a bizonyos “rajtpisztoly” valaki a kezünkbe nyomná a saját névre szóló kézikönyvünket s még hozzáfűzné a következőket: Ember, Te így vagy tökéletes!