Kedves Mindenki!

Úgy tűnik észrevétlen csendben osont mindennapjainkba az újat ígérő nyarat búcsúztató ősz. „Utolsó” kirándulások, rohanással teli tanévkezdés, a rendszerben való működéssel teli hétköznapok ismét kezdetét vették a „koronavírus” utáni kényszerszünet után. Való igaz, nem könnyű újra felvenni a ritmust hisz ezer és ezer hangszóróból üvölt újra a már jól ismert mondatok katonás rendje: „ Gyerünk elkésünk! Ébresztő egy-kettő, pattanj ki az ágyból! Megcsináltad a leckét? A vázlatot tudod már fejből? S legkisebbünkről ne is beszéljünk. Néhány nappal azután, hogy életében először átlépte az iskola küszöbét elmagyarázta nekem, miszerint teljesen mindegy, hogy a postairón melyik felével húzza az álló egyeneseket a munkafüzet csábítóan illusztrált lapjai közé, ugyanis Ő most éppen úgy gondolta, hogy a kéket részesíti előnyben, s egyenlőre száműzte a piros szín bájosan hívogató varázsát! Vajon mennyire hathatok rá szülőként-kvázi két hét iskolai idő után, hogy a feladat ezt írja elő, ezt kell végrehajtani! A szabad akarat és a kötelesség szögesdrótja azt hiszem eléggé összekuszálta a maga privát határát-no de majdcsak megtalálják a párhuzamot- bízom benne a békés megoldások hosszú útján!

Eljött a betakarítások ideje, s mint minden évben most is összegyűltünk idén szám szerint 31-en a családi szüret okán. Ilyenkor az apáról fiúra öröklődő szőlőben ott vagyunk mindannyian és nem is a munka, hanem az egymás társaságának hiánya hívja életre ezt a szombat délelőttöt. Megannyi gondolat, játékosan kimondott sérelem, mosollyal kísért piszkálódás és édes zsörtölődés szabadul fel a jelenlevő lelkek tánclépései során. Mintha egy pszihoterápián vennénk részt, ahol a „beteg paciensek” gyógyítása zajlik éppen. Kívülállóként talán mindez őrültségnek hat, ám mi kik részt veszünk ezen az alkalmon, nagy megkönnyebbüléssel veszünk búcsút „véreinktől”!

S tesszük ezt míg tehetjük….mert az ajándékba kapott időnket nem mi osztjuk be. Ezen a szüreten eggyel kevesebben ülhettünk le a remerenciói pince udvarán a rögtönzött ünnepi asztalhoz. Néhány héttel ezelőtt búcsút vettünk egy édesapától, egy nagyapától egy szeretett családtagunktól. Küzdünk a hozzászokás tényével mit befejezett élete ránk hagyott, ám a változás mit búcsújával átadott még most is nehézkes. A minap legkisebbemmel a kutya sétáltatása közben megkérdeztem lánykámat: „Eszedbe szokott jutni a Vancsik papa kislányom? Mire Ő így felelt: igen, persze, sőt beszélgetek vele, képzeld megkérdezem tőle-Papa mit csináltok most Jézussal? Sakkoztok vagy kártyáztok éppen? Csak néztem gyermekem határozott tekintetét és megbizonyosodtam felőle, hogy kijelentése igazáról még a kétely szikráját sem fedezheti fel arcomon, hisz határozott szavaiból a szent meggyőződés volt érzékelhető. A gyermeki szív és elme oly csodásan lett megalkotva, melynek varázsa a maga egyszerűségében és őszinteségében rejlik. Joggal motoszkál azóta is a fejemben a kérdés: életünk során vajon mikor kezdünk elszakadni az ilyen egyszerű gondolkodás lélek gyógyító erejétől?

De nem csak a legkisebb okoz pillanatnyi és mélyreható érzelmi ajándékot…kamasz nagyfiúnk a vasárnapi ebéd után a desszert majszolása közben egyszer csak megkérdezte tőlünk: „ha tudtátok volna előre, hogy a papa el fog menni, mi az amit másként csináltatok volna? S megnyugvással mondtuk ki mindketten „Alfahímemmel”, hogy minden jó volt úgy, ahogyan történt a közösen töltött időnk folyamán. S valóban, megnyugtató az érzés….a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés, az egymással szemben felállított határok őrzése adta a jelenlegi békét adó szívbéli érzés harmóniáját.

Nos, kedves Gezemicét olvasó „Barátaim”! Ebben a blogbejegyzésben- mert eddigi tapasztalatom szerint minél nagyobb egy bejegyzés „hűha faktora” annál nagyobb LIKEban mérhető ajándékkal kedveskedtek nekem-szándékom szerint eltekintenék ennek tényétől. Csupán a mindennapok történései, az életet író „nagy írógép” kattanása volt hallható, amint a virtuális papíron koppant egyet. Mindennapi történések és tapasztalások melyek alakítják, formálják életünket. Ám vannak olyanok, amik rövid időre megálljt parancsolnak és elgondolkodtatnak, vagy esélyt adnak arra, hogy mérleget vonjunk s erőt merítsünk szembenézni a ránk váró ismeretlen hétköznapok sokszínűsége felé…