„Itt van az ősz, itt van újra…”

„Itt van az ősz, itt van újra…”

Kedves Mindenki!

Úgy tűnik észrevétlen csendben osont mindennapjainkba az újat ígérő nyarat búcsúztató ősz. „Utolsó” kirándulások, rohanással teli tanévkezdés, a rendszerben való működéssel teli hétköznapok ismét kezdetét vették a „koronavírus” utáni kényszerszünet után. Való igaz, nem könnyű újra felvenni a ritmust hisz ezer és ezer hangszóróból üvölt újra a már jól ismert mondatok katonás rendje: „ Gyerünk elkésünk! Ébresztő egy-kettő, pattanj ki az ágyból! Megcsináltad a leckét? A vázlatot tudod már fejből? S legkisebbünkről ne is beszéljünk. Néhány nappal azután, hogy életében először átlépte az iskola küszöbét elmagyarázta nekem, miszerint teljesen mindegy, hogy a postairón melyik felével húzza az álló egyeneseket a munkafüzet csábítóan illusztrált lapjai közé, ugyanis Ő most éppen úgy gondolta, hogy a kéket részesíti előnyben, s egyenlőre száműzte a piros szín bájosan hívogató varázsát! Vajon mennyire hathatok rá szülőként-kvázi két hét iskolai idő után, hogy a feladat ezt írja elő, ezt kell végrehajtani! A szabad akarat és a kötelesség szögesdrótja azt hiszem eléggé összekuszálta a maga privát határát-no de majdcsak megtalálják a párhuzamot- bízom benne a békés megoldások hosszú útján!

Eljött a betakarítások ideje, s mint minden évben most is összegyűltünk idén szám szerint 31-en a családi szüret okán. Ilyenkor az apáról fiúra öröklődő szőlőben ott vagyunk mindannyian és nem is a munka, hanem az egymás társaságának hiánya hívja életre ezt a szombat délelőttöt. Megannyi gondolat, játékosan kimondott sérelem, mosollyal kísért piszkálódás és édes zsörtölődés szabadul fel a jelenlevő lelkek tánclépései során. Mintha egy pszihoterápián vennénk részt, ahol a „beteg paciensek” gyógyítása zajlik éppen. Kívülállóként talán mindez őrültségnek hat, ám mi kik részt veszünk ezen az alkalmon, nagy megkönnyebbüléssel veszünk búcsút „véreinktől”!

S tesszük ezt míg tehetjük….mert az ajándékba kapott időnket nem mi osztjuk be. Ezen a szüreten eggyel kevesebben ülhettünk le a remerenciói pince udvarán a rögtönzött ünnepi asztalhoz. Néhány héttel ezelőtt búcsút vettünk egy édesapától, egy nagyapától egy szeretett családtagunktól. Küzdünk a hozzászokás tényével mit befejezett élete ránk hagyott, ám a változás mit búcsújával átadott még most is nehézkes. A minap legkisebbemmel a kutya sétáltatása közben megkérdeztem lánykámat: „Eszedbe szokott jutni a Vancsik papa kislányom? Mire Ő így felelt: igen, persze, sőt beszélgetek vele, képzeld megkérdezem tőle-Papa mit csináltok most Jézussal? Sakkoztok vagy kártyáztok éppen? Csak néztem gyermekem határozott tekintetét és megbizonyosodtam felőle, hogy kijelentése igazáról még a kétely szikráját sem fedezheti fel arcomon, hisz határozott szavaiból a szent meggyőződés volt érzékelhető. A gyermeki szív és elme oly csodásan lett megalkotva, melynek varázsa a maga egyszerűségében és őszinteségében rejlik. Joggal motoszkál azóta is a fejemben a kérdés: életünk során vajon mikor kezdünk elszakadni az ilyen egyszerű gondolkodás lélek gyógyító erejétől?

De nem csak a legkisebb okoz pillanatnyi és mélyreható érzelmi ajándékot…kamasz nagyfiúnk a vasárnapi ebéd után a desszert majszolása közben egyszer csak megkérdezte tőlünk: „ha tudtátok volna előre, hogy a papa el fog menni, mi az amit másként csináltatok volna? S megnyugvással mondtuk ki mindketten „Alfahímemmel”, hogy minden jó volt úgy, ahogyan történt a közösen töltött időnk folyamán. S valóban, megnyugtató az érzés….a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés, az egymással szemben felállított határok őrzése adta a jelenlegi békét adó szívbéli érzés harmóniáját.

Nos, kedves Gezemicét olvasó „Barátaim”! Ebben a blogbejegyzésben- mert eddigi tapasztalatom szerint minél nagyobb egy bejegyzés „hűha faktora” annál nagyobb LIKEban mérhető ajándékkal kedveskedtek nekem-szándékom szerint eltekintenék ennek tényétől. Csupán a mindennapok történései, az életet író „nagy írógép” kattanása volt hallható, amint a virtuális papíron koppant egyet. Mindennapi történések és tapasztalások melyek alakítják, formálják életünket. Ám vannak olyanok, amik rövid időre megálljt parancsolnak és elgondolkodtatnak, vagy esélyt adnak arra, hogy mérleget vonjunk s erőt merítsünk szembenézni a ránk váró ismeretlen hétköznapok sokszínűsége felé…