Kedves Mindenki!

A mai blogbejegyzésem merőben eltér az eddig megszokottól. Lehetséges, hogy most kellene beillesztenem azt a részt, mely talán így hangzana: Figyelem!! A következő percekben olyan gondolatok öltenek betűket, melyek alkalmasak a nyugalom megzavarására, ezért kérjük Önöket ennek megfelelően olvassák a sorokat!

A minap elmentem egy „Látóhoz”. Magam sem értettem a hozzá vezető utat, hiszen ezidáig nem éreztem szükségét annak, hogy az életem során felmerülő kérdésekre és megoldandó feladatokra valamiféle misztikus világból érkező választ, esetlegesen hangot várjak. Őszintén szólva a szkeptikusság falat emelt a lelkivilágomba és elmémbe, s inkább a racionalitás valamint az értékrendembe vetett hit vezetett eredményre a bizonytalanságaim során. Egészen mostanáig. Nos előre leszögezem: ottjártamkor a bútorok nem lebegtek, a függönyök nem lejtettek spirituális táncot, nem tapasztaltam a földi világon túli „boszorkányságot”. Meg kell mondjam, csodálatos élményen mentem keresztül, ezer és ezernyi impulzust megérezve. Valami fantasztikus, elementáris erővel fészkelte be magát bőröm rejtekébe.

Hiszek Istenben, hiszem a kereszténység világát, ugyanakkor bevallom, eme látogatással egy mútbéli lelki expedíción vehettem részt. Megnyugtató, egyben rendkívül ösztönből fakadó élet érzések törtek rám ottlétem során. Igen, a társadalom örök érvényűnek mondott paradigmái, stigmái oly börtönbe zárják szívünk szabadságát, melynek hatása bénító erővel formálja gondolatai és lelki világunkat egyaránt. Persze mondhatjuk: „akinek nem inge, ne vegye magára”, vagy „ez az én értékrendem én ebben hiszek-belefér a magam alkotta saját korlátaimba”. Milyen jó lenne, ha mi emberek rendelkezhetnénk azzal a bátorsággal, hogy egy ilyen „történésről” mindenféle félelem, skatulyázás és negatív hangvételű vélemény nélkül beszélgethetnénk egymással. Hozzáteszem történnek csodák! Persze bennem is ott motoszkált a félsz, a nem szabad, a mond le az időpontot és az ÁÁÁáááá ugyan már kifejezések garmadája, de végül az érdeklődőbb énem győzedelmeskedett a kétségeim s a félelmem felett. Apropó egy ott elhangzott gondolat: „vajon miért is kellene félned, hiszen az ősöd, a véred utáni kutatás az ittléted mozgatórugója!”

Látogatásom egyik fő célja, Szépapám Bor Ferenc és Szépanyám Csizmadia Erzsébet lánya Bor Terézia lett. Örömmel jelentem, hogy a generációról generációra átadott történet, ha nem is minden részletében, de javarészt igaznak mondható. Felbecsülhetetlen érzés, mikor egy beszkennelt dokumentumon megpillantom ősöm nevét, ki az írás szerint javasasszonyként ténykedett. Lázasan cikázott a szemem a sorok között és faltam a betűket. Mondatról mondatra állt össze a történet, melyben egy férj, egy szeretői viszony s egy javasasszony volt olvasható a főbb szerepekben. S milyen érdekes, ettől a pillanattól fogva nem mint egy bűntettet elkövetőt képzeltem magam elé Ükanyámat… annál inkább egy hatalmas szeretetszál fonódott kettőnk lénye közé. Nem értettem én sem, hiszen évtizedek választanak el tőle, de valami különös vonzalom, hatalmas erővel húzott egyre közelebb élete történetéhez. Egyre inkább meg akartam érteni Őt. Vajon mi vihette rá erre a tettre? Miért segített ennek a fiatal párnak, hogy szerelmük kívánalmuk s akaratuk szerint beteljesedjen? Talán a megélhetés éles karmai tépték Ükanyám koszos, foltos szoknyáját? Vagy a megannyi éhes gyerekszáj korgó gyomra adta az indíttatást? Ezernyi kérdés, ezernyi válaszlehetőség…a múlt sötét, mely acélosan őrzi titkát, s a jelenben élőknek szinte esélyük sincs annak felfedni valódi tartalmát. De azt kell mondjam, nem létezik az a mélység és az az időmennyiség, mely valaha is elszakíthat bennünket attól, ha mi magunk akarjuk megkeresni a múlt valódiságát. S a történet, melyben a halál angyala is eljárta táncát, kimérte fizetségük árát. A feleség és szeretője, majd a megoldást kínáló javasasszony lettek a rabláncra ítélt áldozatok. Egy főzet mely valamiféle tulipánvirág és más növény egyvelegéből állt, hozzálátott a tragikusan végződő történet első, s egyben utolsó felvonásához. Mielőtt azonban a függöny legördült volna a színpadon, nem maradt más csak a magány, a bűnhődés, s a gyilkossá váló önmarcangolás, melyet egy anya érezhet szívében a négy árván maradt gyermeke iránt.

A múlt, a gyökereink ezer és ezer szállal kötődnek hozzánk. Lám 1898-ból most talált rám 2020 nyarán. S mondhatni az örökölt sorsunkat megéljük újra és újra, kiássuk az eltemetett idők legmélyebb bugyrai közül, és ha csak egyetlen szálat kaparintunk is meg, addig keressük kutatjuk, míg egy egész gombolyagnyit nem tartunk a kezünkben. Hálás vagyok a sorsnak, Istennek és -had fogalmazzak úgy az egész Univerzumnak, hogy mindezt átélhettem. Most értettem meg azt a mondást, miszerint a múltunk ismerete nélkül nincs jelenünk. Vállaltam az ezzel járó lelki érzések hadát, a titkos ajtókon való bekopogást és hallgattam őseim hívó hangját. Tekintetemmel mohón ittam a megkopott írást, mellyel bejegyezték születésük bizonyságát. S bevallom őszintén szomjúhozom azt a pillanatot, mikor rátalálok majd a nyughelyre, mely őrzi Ükanyám Bor Terézia nyughatatlan álmát.