Kedves Mindenki!

Magam sem tudom miként furakodott belém a gondolat, ám miközben a közös családi reggeli utáni hadiállapotok megszüntetésén munkálkodtam eltöprengtem, vajon mennyi emlék, történés és tapasztalás formál bennünket születésünktől fogva, hogy mindannyian azzá váljunk, amilyenek most vagyunk. Bizonyára kellenek a titkos csínytevések, az apró tilosban járások, vagy a merészségek.

Talán óvodás korú lehettem, a nyári szünet napjait gyűrtük éppen, s az utca gyermekei hírtelen ötlettől vezérelve kitalálták, hogy menjünk át biciklivel a szomszédos településen lévő vadkerti tóra a hátsó dűlő utakon. A szülők mit sem sejtettek, mi készül ezen az átlagosnak tűnő hétköznapon, hiszen vagy munkahelyen vagy éppen a szőlőben dolgoztak. Summa summárum a csapat összeverődött s nekivágtunk a nagy kalandnak-ki az új BMX bringáját hajtotta, ki a „tacskó” biciklijén pedálozott és ott voltam én, akinek az „örökhajtós” bringa jutott. Persze az élményből nem akartam kimaradni és egyedül sem mertek a „nagyok” otthon hagyni. Jól emlékszem úgy egy- két kilométer után, már zihálva tekertem a nagyok után, de nem adhattam fel, mert nem akartam a bátyám „pisis kishúga” lenni, hiszen én fára másztam, matchboxokkal játszottam és a csillagos égen az ufókat kémleltem velük együtt a nyári estéken. Szóval, szerencsére az egyik nagyfiú, aki lehetett olyan tíz éves forma, előrelátóan egy bálamadzagot dugott a rövidnadrágja zsebébe. S lám milyen jó is volt a megérzése, hiszen úgy félóra elteltével már kötötték is a biciklim vázára és mint egy kelletlen ám tervük megvalósításához szükségszerű púpot húztak maguk után. Hol az egyik, hol a másik utca pajtás vállalta be a súlyos méterek megosztását, de mindegyikük segített az „örökhajtós” biciklis kislánynak. Nem emlékszem már, hogy miként is éltem meg a megérkezésünk és a visszaút perceit, de az élmény még most is mosollyal ajándékoz meg ha rá gondolok.

Napjaink mai karanténos helyzete, tapasztalásom szerint ad néhány érdekes gondolatot a gyermekeinkkel kapcsolatban. Lehet, hogy megköveztek érte, de úgy vélem-s néhány portálon már láthattam gondolatiságom igazát, miszerint a mai gyerekek nagy része bizony elfelejtett játszani. Nem tudja, mi is a játék öröme. Persze a mi otthonunkban is évekkel ezelőtt beköltöztettük „Wader Nagyúrt”-nevezzük most annak az Xbox hófehér dobozát-de a fene sem gondolta, hogy a szövetségesek csapatára ekkora hatást fog gyakorolni. A rajongó tábora évről évre egyre csak nőtt és azt vettük észre, hogy „droidjait” tökéletesre fejlesztette. Főzés közben amikor hallom a játék közbeni szavakat: „ez nem lehet igaz már megint laggol, gyere itt egy suplydropp”-csak ámulok és próbálom megérteni, hogy vajon milyen nyelven is beszélnek gyermekeim odafent az emeleten. Hűha….nem is tudom véleményem szerint a bálamadzag fogalma és a bicikli kerekének defekt lehetősége, nagyon messze jutott „Vader Nagyúr” világától. S az élmény, amit ad gyermekeinknek virtualitásával és grafikájával elgondolkodtat, vajon felér azzal, amit mi kaptunk ott a csínytevésünk közepette??Ez remélem nem jelent egyebet- mint ahogy a szakirodalom is megfogalmazza- csupán a generációk közti különbséget. A sötét oldal ereje azonban kiválóan munkálkodik, s fiaimban is érezteti az „erőt” mert újra és újra „víbákjaival és emoteivel „beszippantja őket a galaktikus világába. Persze ez is olyan, mint kedvenc filmjeink tárháza: a végén a rossz megkapja büntetését és a jó elnyeri méltó jutalmát. Mikor már a pokol kaput rengetik konzoljaik segítségével akkor érkezik meg űrhajóján „Amidala hercegnő” és a köztársaság embereinek támogatásától (Kedvesem) felvértezve valamint a szenátus beleegyezésével, meghozza a várva várt egyensúlyt! S miket rakott eszközként a fegyvertárába??? Lejárt az időtök, kapcsoljátok már ki az Xboxot….ágyatok megigazítva? Mikor ittatok utoljára egy pohár vizet? Amit tegnap este kértem tőletek azt megcsináltátok már? Mikor tervezitek a füvet lenyírni? „Jar Jar Binks” pedig „Amidala” fülébe súgja alig hallhatóan, hogy ez bizony most majdnem kampeca volt és maxi sürgén kellett lezárni a kialakult helyzetet. S ekkor „Vader Nagyúr” megadóan visszavonulót fúj, egy utolsót szippant gépies levegővétele kíséretében-egyenlőre, ám tudom, nem örökre tűnik el a képernyő sötétségében. S kellő idő elteltével, mikor megpihen a „droid”, újra látni kezdi a körülötte élő világot: megsimogatja a kutyáját, elvégzi a napi rábízott feladatát és próbálja megkeresni önmagát távol „Wader Nagyúr” hatalmától. Persze ehhez, ahogy a karantén kezdete óta tapasztalom, kell a segítség és én csak reménykedem, hogy minden családnak megvan a maga galaktikus jótevője. Azt hiszem mennem kell, hiszen legkisebbem már többször ajtót nyitott rám és végső kérdésként legbájosabb mosolyát elővéve így fordult vissza az ajtóból tekintetét rám szegezve: „anya szabad egy picit táblagépeznem??” S a válaszom: jaj kicsim mindjárt befejezem legyél türelmes, igen szabad, picit játszhatsz vele”. Az ajtó bezárult és én újra gépelni kezdetem….Te jó Isten, szóval itt volt, s már megint nem vettem észre-„ Wader Nagyúr” és hadserege ismét csatát indított ellenem. De én nem adom fel, hiszen nem tudja kivel áll szemben: réges-rég egy messzi-messzi galaxisban egy kislány hazabiciklizett a vadkerti tóról bálamadzagon húzva a szomszéd pajtásai segítségével!!!

Kellemes hétvégét Mindenkinek!