Kedves Mindenki!

Remélem Mindannyian jól vagytok ezeken a szokatlanul alakuló hétköznapokon. Mi tagadás tapasztalások sora éri az embert. Új érzések, eddig minket elkerülő történések rohannak velünk szembe a megszokott „utcáinkon”. Mi tagadás és gyanítom nem vagyok egyedül, ezidáig sem sikerült megszoknom a szájmaszkot viselő kedves ismerőseim mindennapos látványát, vagy a lassan szállóigévé váló másfél méteres távolságot egymástól betartó várakozók sorát. Remélem nem értitek félre, nem ezzel van gondom és a létjogosultságát sem firtatom, csak siratom az elmúlt hónapok gondtalan szabadságát. Egyszer lent, egyszer fent-hol elfogadom s elmém minden apró szegletével azon dolgozom, hogy bizony szülőként, valamint a saját magam iránti felelősség vállalásom miatt is jól szükséges felépíteni a mindennapjaimat. Na de kérem…azért Tisztelt Korona Vírus, lenne egy két szavam Önhöz! Jelezhette volna előre, akár e-mailben, vagy facebookon, hogy vigyázzatok emberek most aztán megfordítom a világotok rendjét! S tessék az üzenet ugyan elmaradt mára azonban a vészreakciók és túlélő stratégiák garmadája alakult ki a mögöttünk álló hetek folyamán. Szerintem óriási tanuló idő ez! Rendkívül nehéz a hibáinkat-akár egyéni vagy családi szokásainkat- mint egy filmet melyre jegyet váltottunk-null huszonnégyben újra és újra végignézni. Mert adódik most minden: nevetés vagy épp bosszankodás, hálaadás, felismerés és búslakodás, félelem, bizonytalanság vagy éppen visszazuhanás a régen elszakadt valóság nyirkos és kijózanító talajára. A jövőtől való félsz oly tökéletesen fúrta bele magát mindennapjainkba mint egy chip, melyet akaratunkon kívül a bőrünk alatt is viselnünk kell. Mestermunka, elismerést érdemel-bárcsak valami mással kódolták volna be azt a kicsiny mikroprocesszort….Kérem szépen nem tudom ki miként érzi, de én személy szerint tele vagyok a koronavírus okozta hírekkel és információkkal- a tárhelyem megtelt- s remélem ezzel nem vagyok egyedül, éppen ezért most egy régi emlékemet és tapasztalásomat szeretném átadni Nektek! Április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja! 2004-ben mikor a diplomamunkámon dolgoztam sosem gondoltam volna, hogy ezen téma, ami akkor a kiskőrösi zsidóság történetét dolgozta fel egy család személyes érintettségén keresztül, ennyire hosszan fogja kísérni az életemet. 24 évesen hallgattam végig annak a testvérpárnak a nem mindennapi históriáját, kik megkeresésemre kinyitották szívük ezen részének hegekkel teli dobozát. Édesapám vitt fel a megbeszélt találkozóra Budapestre, s nem feledem azt a pillanatot, mikor megláthattam lánykori nevén Dobó Zsuzsannát. Mosolygós, rendkívül egyszerű és kedves asszony nézett rám. Az első percek udvarias társalgása után, szinte észrevétlen áttért a múltjához kötődő emlékképeihez. Mesélt a méteráru üzletről mely egykor a mai gimnázium közelében volt, az első női kerékpárról, mely neki volt először Kiskőrösön, a közös családi ünnepekről és barátságokról. Majd némi idő elteltével észrevétlen áttértünk a vészkorszak megrázó történéseibe. Mintha könnyedén osztotta volna meg velem és édesapámmal az Auschwitzban átélt megpróbáltatásait. Egyik emlékkép követte a másikat, miközben saját tapasztalása által oly átéléssel anekdotázott azon a délutánon, mely kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben. Egy- egy esemény megannyi kínszenvedést és elképzelhetetlen fájdalmat okozott Zsuzsa néni életében, s Ő mindezt ott megosztotta velem….egy idő után már nem mint a szakdolgozatához anyagot gyűjtő főiskolás lányként ültem a nappali kanapéján, hanem olyan fiatalként aki megértette: magát a történelmet hallgathatta egy ember szívén, tapasztalásain keresztül. Láttam mindent lelki szemeim előtt: Mengele professzort, a barakokat, a vagonokat, és az arcon a fájdalmat mikor ráébredsz szeretteid megsemmisültek. Nos bevallom a hazaúton édesapám és én, majdnem szótlanul ültünk egymás mellett az autóban. Küzdöttünk a bennünk nyomot hagyó emlékek keltette érzésekkel, küzdöttünk az emberiség fekélyével mit ez a korszak a történelmünkbe vésett….s később mikor meséltem erről az otthon maradott szeretteimnek csak értetlenül azt kérdeztem: mégis hogyan lehetett mindezt túlélni, átvészelni s újra az embernek önmagát felépíteni? Míg élek csodálni fogom ezt az asszonyt és testvérét, kivel együtt megmenekültek a halál torkából. Tudom jól, sok ilyen tragédia és gyarlóság okozott ehhez hasonló pusztítást az emberiség történeleme során, de ott Zsuzsa néni nappalijában a kanapén ülve mindezzel szembesülni a csontjaimba marta magát….

Kedves Korona Vírus- bár blogbejegyzésem elején feltett szándékomban állt, hogy a fent leírtakon kívül többet egy szót sem ejtek Önről, most mégis megkövetem magam! Üzenem tehát: igenis ropogni fog még a tűz nyári estén a szalonnasütés közepette, igenis koccintunk majd egy pohár borral a barátaink és szeretteink tág körében, igenis megölelhetem majd a barátnőmet egy jóízű beszélgetés lezárásaként búcsúzáskor, s egyszer újra lesz bátorságom felvenni a földre ejtett holmit ha észre veszem és visszaadom tulajdonosának. Látni fogjuk még a távoli tájakat mert folyton hívogatnak minket, s átlépjük az ország határait mert idővel újra „szabad” lesz majd minden!