Jó estét Mindenkinek!

Elcsendesedett az otthonunk. Véget ért a második hét első napja, miután felborult az egész világ rendje. Első hallásra, talán túlságosan is erős szavaknak tűnhetnek, ám korántsem látom az eltelt idő távlatából mindezt valószerűtlennek. Mint mikor egy jóleső nyári nap után a család megfogja a strandon töltött szabadnap végén a pokrócot és négy sarkánál fogva jól kirázza azt. Repül minden a levegőbe: homok, főtt kukoricaszemek, esetleg még a ki nem dobott jégkrémes pálcikán is megakad egy pillanatra a tekintetünk. Jól átgondolva, itt is repült minden a mögöttünk álló napok folyamán: tervek, megvalósulás pillanatába érkezett álmok, családi és munkahelyi rendszerek….aggódások és féltések, kiszámítható napok és hetek, s ki tudja milyen messzire is kell tekintenünk az előttünk álló időt illetően. Apropó idő- most aztán igazán láthatóvá vált: mire és milyen sokat szánunk az életünkből s mindaz vajon tényleg fontos-e? A Rohanást mint nyakunkban ülő kis gonosz törpét, ki folyton ott susmutol a fülünkben, hogy „igyekezz”, „gyerünk már”, „taposd neki”, egy időre száműznünk sikerült a hétköznapjainkból. De vajon tényleg tudunk nélküle komfortosan élni? Mert néha már úgy hiszem, annyira belevéste magát a mindennapjainkba, hogy most is körültekintek, nem-e kiabál megint rám foltos, rongyos, koszos kalapja alól, hogy újra kihozzon a sodromból és bosszankodjak a ráérősen közlekedőkön, az „anya miért késünk mi mindig el mindenhonnan” kezdetű mondatokon, vagy a „fene egye meg, már megint úgy elszaladt az idő” érzésén.

Egyben biztos vagyok: földünk minden egyes embere ki él és mozog, különböző csomagban, de megkapta a maga 2020-as feladatát. S, hogy nehéz-e most az életünk? Őszintén megmondva, olyan mint a maracuja gyümölcs, melyet megkóstolva játékba kezd az ember ízlelőbimbóival: kezdetben édes táncot lejt a szánkban, majd hirtelen oly savanykás ízzel áraszt el, hogy magam sem értem, miért is akarom újra és újra ezt az ízkavalkádot átélni. Ez a koronavírus is valahogy így játszik az ember életével. Jött, borított mint egy hatalmas erejű, láthatatlan tökéletesre fejlesztett virtuális karakter és e egyszeriben taszítani kezdett minket az emberi határaink felé: spájzoltunk, sorban álltunk, készültünk, mintha vártuk volna mikor csap le ránk és ezzel elültetett valami eddig ismeretlen érzést az emberi szívekben. …Emlékszem mikor nagyanyám mesélte, hogy édesanyja egyedül volt a feketehalmi tanyában, mert dédapám a fronton harcolt, s egyik alkalommal egy ellenséges katona tévedt be portájukba. Nő és asszony létére, egyedül, megannyi gyermekkel várta, hogy vajon most mi is lesz: rájuk töri ez az idegen férfi a tanya „levélajtaját” vagy meggondolva magát továbbáll. Isten ajándéka volt akkor a kegyelem, hiszen némi idő elteltével a katona kereket oldott. Vajon mi is a félelem és a nehézség úgy Istenigazából? A mostani, vagy a világháborús élethelyzet miszerint néhány nap alatt át kellett gondolni a mindennapi létezésünket. Őszintén megvallva: a saját hisztirohamomon nekem is túl kellett esnem és kúraszerű kezelésemnek köszönhetően mely jelentette a napi háromszori fél szem „túléljük tablettát” és a napi kétszeri „majd csak lesz valahogy” kapszulát s zártam a napot „ a hogyan történhet ez meg velünk„ köptető szorgos nyelésével….Majd lassan tisztulni kezdett a kép és miután elfogytak képzeletbeli főzeteim és orvosságaim rájöttem, hogy ebből van kiút. Szerintem mindenkinek meg kellett egy kicsit ráznia magát, illetve eljött az idő, hogy megrázzuk magunkat.

Néha magam is elmosolyodom mikor hallom, hogy a gyerekek milyen egyetértésben játszanak odafönt az emeleten, vagy hétköznap révén szűk tíz perc alatt sikerül letusolniuk-hozzáteszem mindezt nem előzte meg részemről az „induljatok már, igyekezettetek mert elmúlt kilenc óra”, „miért kell nektek ezért külön kérvényt benyújtani” és a hasonló tartalmú mondatok újra és újra mantrázva, melyektől végül már levegőt sem lehet venni a házban….

Igen, valamit elindított mindannyiunkban a korona koronázatlan királya és királynéja! Fejet hajtatott velünk, megállj parancsolt rohanásunkban, esztelen kapkodásunkban. Mérhetetlen egoizmusunkat megregulázta és uralkodóhoz mérten mindannyiunkat helyrerakott a maga sakktábláján. A demokráciának némi szünetet rendelt, s tán mi magunk sem vettük észre, de uralkodói székéből felállva így szólt hozzánk: esélyt kaptok-esélyt arra, hogy most megálljatok, megálljatok a gyermekeitek mellett, a szerelemetek mellett, a szüleitek mellett, vagy a barátaitok mellett, illetve önmagatok előtt. Lásd a jót és a rosszat, merd beismerni a hibád és erősítsd magad a jóban. Kegyetlen s kegyelmes uralkodó a korona királya és királynéja annyi szent. Nincs ember a földön ki ne rettegne Tőle!! Uralkodása idejéből vajon mire fogunk majd emlékezni igazán? A rettegésre, melyet láthatatlanságával okozott, vagy netán a kódex lapjai között majd ott olvashatjuk a sorokat, miszerint élt valaha a korona koronázatlan királya és királynéja, kiknek feladata volt a 2020-as kor emberének önpusztításában megálljt parancsolni, az összekuszált értékrendet szigorral zabolázni. Tükröt adott a kor emberének kezébe, s egy kérdést szegezett feléje: Te magad vagy-e akit a tükörben látsz vagy csak egy ember, ki sosem mert farkasszemet nézni valódi önmagával?