Üdv Mindenkinek!

A blogok megszületése közti időszakokban sokat morfondírozom, vajon mely témák azok, mikről egy kicsit „molyolgatni” lehet. Sok minden cikázik ilyenkor a gondolataim között: az anyaság mint hivatás, a család mint alap és elsőrendű érték, a barátság témaköre, vagy a karrier sokszínű kiteljesedése. Bizony van miről elmélkedni az életünk folyamán. De vajon magáról az életről, az életünkről eleget gondolkodunk-e? Tiszteletet érdemlő fogalom, hiszen esélyt kaptunk megannyi csodára, tapasztalásra, döntési helyzetre, szabadságra. De vajon képesek vagyunk-e mindig jól mérlegelni létezésünk során? Szerintem néha nagyon nehéz dolgunk van. Tudatosságra van szükség, hogy a száguldó szerelvényünk mely vagonjába váltunk jegyet utunk során. Meglehet éppen nincs is kedvünk vonatra szállni, de amint meglátjuk, hogy mekkora sor áll a peron mellett a szerelvény egy-egy szakaszánál, azonnal besorolunk s jegyünket a kezünkben szorongatva a felszállásra várakozunk. Olyan könnyű mondani, hogy éljünk a lehetőséggel, hogy használjunk ki minden adandó alkalmat, hogy szeressünk s öleljünk újra meg újra, hogy higgyünk magunkban, hogy legyünk bátrak és merészek, hogy soha ne adjuk fel….de mi a helyzet ha éppen elfáradunk az irányító szerepkörben „tündökölni”. Vajon megengedhetjük megunknak ezt a luxust? Vagy éppen ez a lazaság és kötetlenség mutatja meg számunkra a kijelölt utat melyen éppen akkor lépkednünk kell? Azt hiszem mindkettőre tudnánk példát mondani, mely a jót vagy éppenséggel a kevésbé jót eredményezi.

Változunk egy életen át. Az idő nemcsak arcunkon és testünkön mutatkozik meg, de lelkünkön is nyomot hagy maga után. Korábban csendben figyeltem apámat, mikor hangot adott azon véleményének, miszerint vannak dolgok, amiken már nem hajlandó idegeskedni, s nem aggódja túl magát. Vagy éppenséggel egy adott témával kapcsolatban határozott és megingathatatlan véleményt formált. Eltöprengtem, vajon honnan ez a magabiztosság? Mindezeket úgy tálalta baráti és családi körben egyaránt, hogy szent meggyőződésemmé vált, miszerint csak és kizárólag neki lehet igaza. Mára tudom, mi is a titkos hozzávaló az ilyen elmélkedésekhez. Az élet tapasztalása, a döntési helyzetek következményeinek viselése, az adott helyzetek megszenvedése. Kiskamaszom egyik alkalommal az iskolába érkezésünk pillanatában közölte velem miszerint nagy baj van, otthon felejtette a tesi zsákját. S miként reagált erre Sziszkó? Gyermekét kiszállítja az autóból és sebességhatárokat figyelmen kívül hagyva (mert mindjárt becsengetnek) rohan haza a felszerelésért. Mondanom sem kell, délutánra fogtam fel az élettől kapott szituáció fontosságát, mit az égiek anyának és fiának szántak. Igen, sokszor kell még otthon hagyni bizonyos holmikat: meg kell tanulni elviselni ha megkapjuk érte a korholást, a büntetést. Számos ehhez hasonló történés lesz még egy gyermek életében mire felnő, s a súly meggyőződésem szerint mindig egy kcsit nehezedik, de ettől tudjuk elviselni majd a mázsaként ránk nehezedő terheket. Sziszkó pedig megtanulta, hogy többé nem rohan a felszerelésért lóhalálban, mert neki nem az a dolga…persze aznap délután végighallgattam gyermekemet, hogy milyen nehéz volt neki futni farmerban a tornaórán, de így megúszta a hiányos felszerelésért járó „jutalmat”. Azt azonban nem tudom, hogy ilyen bölcsen tudunk-e mindvégig mérlegelni életünk során? Ha őszinte leszek- sprinteltem már, s magamban hálát adtam az egyik multi cég korai nyitásának és áruválasztékának- mikor nagykamaszunk zihálva hívott telefonon, hogy vegyek neki egy nagyalakú kockás füzetet mert elfelejtette beszerezni…Kérdem én, mi a helyzet ha megbukunk ugyanabból a „tantárgyból „újra meg újra? Én személy szerint mindig bizakodva tekintek a jövő felé, és reménykedem, hogy gyermekeink illetve mi magunk is valamit profitálunk majd a magunk históriájából.

Még egy személyes apró tapasztalás….Mikor fiam megszületett, pár hetes lehetett, s egyik este keservesen sírt az esti fürdetés és etetés után. Alig vártam, hogy „Alfahímem” megérkezzen s kétségeim gyötrő súlyát megosszam vele. Néhány percnyi „vizsgálódás” után tapasztalt apukaként közölte velem, hogy itt bizony komoly bajnak semmi jele, csupán éhes a kis Drága. S láss csodát, néhány perc elteltével a hiányzó adagnyi tejcsi után békésen elszenderedett kiságyában, miközben talán arról a bizonyos hintáról és homokozóról, rétről s kispatakról álmodott az éjszaka folyamán. A napok teltek csendesen, s az ominózus este újra megismétlődött. Tapasztalással a hátam mögött, a magabiztosságtól felvértezve úgy döntöttem, növelek a tejcsi adagján, hiszen mindent alaposan mérlegelve véleményem szerint ismét az éhség lehetett a sírás okozója. Nos, a történet végkifejlete az lett, hogy újra alig vártam „Alfahímem” hazaérkeztét, ki türelemmel meghallgatta krónikám minden részletét. Kis idő elteltével Hunorral a karjában bevonult a hálószobába, s ismét előkotorta rutinosságának könyvtárából a megoldást adó képletet. Néhány perc elteltével kellő mértékben és mennyiségben lecsórézott pólóban, kezében a lecsendesedett gyermekkel tért vissza hozzám. Mondanom sem kell- én aki néhány hete testben s lélekben anyukaként próbáltam megfelelni legújabb szerepekörömnek, ott abban a pillanatban megsemmisültem. Csak sírtam és vádoltam önmagam, hogy miként mérhettem fel ilyen rosszul a helyzetet. Végtelenül mardosott a lelkiismeret furdalás és bántott a tapasztalás. Persze „Alfahímem” próbált vigasztalni, s rutinjából adódóan teljesen másként kezelte a számomra tragikumként megélt történetet. Másnap a város akkoriban működő általam különösen kedvelt házaspár bababoltjába tértem be. Sosem feledem, lehuppantam a rattan fotel puha párnái közé s a ” hogy vagytok Szilvikém” kérdésre válaszolva kitörtem mint egy régóta duzzadó gát és elmeséltem az előző esti tapasztalásom. A könnyeim folyni kezdtek, hallgatóközönségem hölgy tagja apró mosollyal a szája szegletében, tekintetével mégis együttérzően hallgatott engem. S én csak soroltam, mondtam és mondtam panaszom áradatát sikertelen anyaságommal kapcsolatban. Majd néhány perc elteltével megjelent Laci bácsi s higgadtan, szemembe nézve csak ennyit mondott nekem: ” Szilvia, higgyen nekem, ez lesz az a munkahely, ahonnan sosem fogják elbocsátani, sosem fognak magának felmondani. Ez az állás-mit az anyaság jelent- a jó és rossz döntéseivel együtt mindig az öné fog maradni!

Mondanom sem kell, ott akkor abban a pillanatban életre szóló intelmet kaptam. Ezt sosem fogom elfelejteni s hálás vagyok, hogy mindezt megosztották velem. A darabokra hullott anyaságomat összesöpörtem és a kapott intelmekkel együtt újjáépítettem. Mint ahogy már azóta is sokszor megtettem mindezt, mert mostanában ugyan nem etetem túl a gyermeket, de mint a fenti példa is mutatja rohanok a tornazsákért vagy a kockás füzetért… Tökéletesen működtetni, profin művelni ezt a szakmát sem lehet, bármennyire is áhítazunk utána. A hibázás mint lehetőség, itt is belekerül a vállalt kötelezettségbe, de megannyi más is olvasható a „munkaszerződésben”: szeretet, boldogság, tisztelet, a közös nevetések, összefogás, őszinteség, emlékek………….tudjátok mit-itt hagyok egy kis helyet-írjátok ide azt, amit Ti magatok látni s érezni szeretnétek :-)