Üdv Mindenkinek!

Rögtön egy személyes kötődésű dátumra szeretném felhívni a figyelmeteket!November 17-én a koraszülöttek világnapján a kicsi hősöket ünnepeltük. Azokat kik idő előtt érkeztek a nagyvilágra!

A mi kis családunkat nemcsak hogy súrolta, de bizony mélyen szántotta ez a tapasztalás. Hihetetlen mód vágytunk arra, hogy közös lurkónk érkezése után a megfelelő idő elteltével, ismét gyermeket vállaljunk. Alfahímem szerint nem is volt kérdéses, hogy egy ötödik gyermekkel gyarapodjon a családunk: ” Sziszkó, ha Isten ad báránykát, oda ad legelőt is.” Persze, persze mindezt én sem vitatom, ám őszintén szólva a szívből jövő vágyakozás mellé, némi félelem is úrrá lett rajtam. Vajon hogyan fogom a kettő illetve öt gyermekkel járó felelősség vállalásomat megfelelően végezni.  Lesz-e erőm, elég energiám, türelmem, hogy jól koordináljam a „feladatom”. Miként fogom ezt a vállalást a tőlem telhető legjobban véghez vinni? Ezer és ezer kérdés motoszkált a fejemben a vágyott 9 hónap alatt. Nem azt vitattam, hogy szeretném-e a legkisebb gyermek világrajöttét, hanem, hogy a magammal szemben támasztott követelményeknek anyaként, Sziszkóként meg tudok-e majd felelni. Nos, ha hibáztam valahol, akkor talán ebben. S még valami: kár volt makacsul ragaszkodni a megrögzött szokásaimhoz. Majd én várandósan ezt is, meg azt is megcsinálom, hisz mindez nem „betegség” csupán egy más állapot. Hiba volt részemről nem hallgatni a belső hangokra és jelekre: a fáradékonyság, az enerváltság egyfolytában csak ordítottak süket füleimhez, kiket a tudatommal folyton magam alá gyűrtem. Tény azonban, hogy hiába is boncolgatjuk a miérteket, az orvostudomány mai állása szerint az esetek bizonyos százalékában nem lehet konkrét választ adni a koraszülések miértjeire.

Legkisebbünk 33 hétre, 1490 grammal jött a világra. A legváratlanabb pillanatban: nyaralásunk elején, épp a partra indultunk a négy gyermekkel. Az események pedig attól a pillanattól kezdve megállíthatatlanul sodortak bennünket egy ingoványos, kiszámíthatatlansággal teli ismeretlen felé. Így lett hát legkisebbünk veszprémi lány, hiszen ott küzdöttek érte a helyi kórház PIC (Perinatális Intenzív Centrum) részlegén. Szeretném azt mondani, hogy kész, vége elmúlt, hiszen immáron a 6 -ik évét tapossa a mi kis PIC-i hősünk, de valahányszor felidéződik bennem a történések sora, elsírom magam. Felőrli és egyben szétzilálja az embert a tehetetlenség, a kiszámíthatatlanság…mikor nem tudod mi történt abban a néhány órában amíg nem álltál ott az inkubátora mellett. Amikor szíveddel azt érezed, legszívesebben csak ölelnéd azt az apró testet, de az eszed kivillantja a piros lámpát, hogy neki most a nyugalom a legfontosabb.

Sosem felejtem el, mikor a nővérke odaállt mellém az inkubátorhoz és azt mondta: „tudja anyuka, már nem tudjuk hol szúrjuk meg a kicsit, mert annyiszor kellett……Vagy mikor hajnalban mentem vissza az osztályra és az előttem ballagó nővér nem vette észre, hogy mögötte haladok s hangosan ennyit mondott a reggel őt váltó kollégának, ki kissé távolabb állt tőle: ” …..és az éjszaka vissza kellett hozni a gyermeket, majdnem elveszítettük!” Nos, azt hiszem vannak mázsát jelentő lelki súlyok az életben, melyek egyik pillanatról a másikra kéretlenül ránk zuhannak. Csak üvöltöttem a telefonban Alfahímemnek, ki a vonal másik végén másodpercekkel később ugyanígy tört darabokra. Mégis azt mondom, a Jó Isten kegyes volt hozzánk. Öt hétnyi benntöltött idő után hazatérhettünk az ötödik gyermekkel, mindenféle visszafordíthatatlan történés nélkül. 35 nap alatt újraértelmeződött bennünk minden. Az élet, a lét, az értékek fogalma, az összefogás ereje. Az egymásnak lelki „jobbot” nyújtó láthatatlan kezek összefonódása, mind-mind érzékelhető volt abban az időszakban. Már látom, ott akkor leckét kaptunk.Próbára tettek mindannyiunkat, ahol bizonyítanunk kellett a szeretetünk erejét. Nem tagadom, akkor minden délután beszélgettem, sőt könyörögtem Istenhez a kórház melletti kis templomban. Mert ilyen az ember-legalábbis én- egyből tudtam, hogy szeretteim segítsége mellett, kihez kell fohászkodjak. Gyermekkoromban városunk lelkésze egyszer azt mondta nekem egy hittanórán: „néha, Isten kezébe kell ajánlani a dolgokat. A döntést engedjük át neki és próbáljuk meg elfogadni az utat melyet kijelölt nekünk!” Nos, bevallom, ezt akkor megtapasztaltam. Az öt hét alatt miközben a „kénköves poklot jártuk” eljutottam arra szintre, mikor ima közben ez hagyta el a számat: „Legyen meg a Te akaratod!” Ott akkor, abban a pillanatban tovaszállt minden racionalitás és észszerűség, minden orvosi csodában való bizakodás és a földöntúli erő kezeibe ajánlottam az elfogadásra váró jövőt. Felfoghatatlan másodpercek voltak ezek, melyek ritkán adatnak meg életünk során……Próbatétel, vagy az élet ” játéka” volt mindez, de aki átélt már ehhez hasonlót érzi s tudja pontosan, hogy miről is beszélek.

Életünknek ezen lapjait az évek múlásával egyre ritkábban olvasom újra. Ki tudja, hogy tudatosan, vagy akár tudattalanul is halványodnak a kontúrjai, mert helyükbe lépnek a boldogságot adó pozitív emlékek. Persze felidéződnek a történések, főleg november 17-e táján, vagy a születésnapokon. Egy biztos, minden alkalommal, mikor a tortára egyel több gyertya kerül, hálás vagyok Istennek, az égieknek. S a legkisebbnek, hogy azokban a nehéz hetekben, mikor küzdenie kellett, sosem adta fel! Velünk s köztünk akart maradni, Ő az ötödik bárányka :-)