Üdv Mindenkinek!

Végre péntek. Őszintén mondva, kedves számomra a hétnek ezen napja. Zárjuk a dolgos hétköznapokat és lassan de biztosan kaput nyitunk a hétvége előttünk álló történései felé. A mai kissé rendhagyó volt. Búcsút vettünk egy kedves családtagunktól. Elindult az utolsó nagy útra, elköszönése mégis mindannyiunkat kicsit megállított a hétköznapok forgatagában. Apai nagyanyámék tizenhárman voltak testvérek, közülük távozott most egyikük.

A szertartás végén összegyűlt a család. „Alfahímem” és én a rokonság idősebb korosztályhoz ültünk és eleinte kissé feszélyezve éreztem magam. Vajon miről fogunk most beszélgetni az előttünk álló percekben ezekkel a szépkorú asszonyokkal? Szememmel pásztáztam a szomszédos asztaloknál helyet foglalókat és kissé sóvárogva néztem, hogy a velem közel egykorú első és másod unokatestvéreim egy kupacba kerültek és elmélyedve diskuráltak. Szüleim neveltetését követve feltettem a beszélgetéseket indító szokásos tiszteletkörös kérdéseket…. Valahogy, magam sem tudom mitől vezérelve, a gyermekkorukról kezdtem kérdezgetni a velem szemben ülő idős hölgyet. Hiszen mégiscsak dédapám egyik lányával beszélgetek, ki mástól is hallhatnák hitelesebb történeteket mint Tőle.

S Ő, mint a megáradt patak, csak mesélt és mesélt……mesélt a régi időkről, a 13 világra jött gyermekről, arról a kettőről, kik még kisded korukban elindultak az ég felé, és a kétéves kislányról, ki túl forrón és túl mohón ette a meleg kenyeret…

Dédimamám, mikor látta, hogy a helyi doktor nem tud segíteni a kislányon, s a fájdalom szűnni nem akaróan kínozza a „teremtést”, buszra szállt és a legközelebbi kórházig meg sem állt. Mikor az orvos vizsgálta, a kor akkori lehetőségeihez mérten, csak annyit közölt, hogy Ő már nem tud rajta segíteni. Dédanyám még háromszor hallotta a szegény pára szájából a „Mamácska” szót és végleg elpihent a vállán.

Az orvos beleegyezésével dédim hazavitte a gyermeket. Bebugyolálta vastag kendőjébe és karjában szorongatva tért vissza a faluba. Hazaérve a szobába letette „kicsiny csomagját” a megvetett ágyra és mikor dédapám kibontotta a kendő öleléséből a csöppnyi testet, fájdalommal teli üvöltése és dédanyám zokogása uralta a kisszobát.

Csak figyeltem, mint ki először hall a koboldok és tündérek létezésérő. Pillanatnyi időutazás volt ez egy olyan világba, melyről csak halvány emlékképeim éltek. Mintha egy titkos kincsesládát nyitottak volna fel előttem, s szárnyaltak a teremben a régen, vagy sosem ismert történetek.

Dédanyám Istenbe vetett hite szikla szilárd volt egész élete során, nem különben dédapámé. 13 gyermeket vállaltak, melyek közül csak 10-en élték meg a felnőtt kort. Mi erőre, reményre és hitre volt szükség, hogy a mindennapokban helyt álljanak. Persze jól tudom, akkoriban más volt a világ forgása, másként ballagtak a másodpercek, másként tekintettek az élet „virágára”. Ma délután mégis úgy tűnt, mintha mindez évszámokban mérve, nem is oly távoli lett volna, s számomra egy letűnt világot engedett láttatni.

Napjainkban talán elképzelhetetlennek látjuk ezt a letűnt korszakot. „Mert tudod Szilvike, télen a dédipapa mindig megnézte a cipőnk talpát, nem voltunk-e esetleg a tiltása ellenére a befagyott folyón csúszkálni. S miért volt ez a tiltások egyike? Mert csak egy pár cipőnk, s csizmánk volt és vigyázni kellett a talpára, nehogy idő előtt elkopjon. „Vagy tudod, dédimamának kétszer, de előfordult, hogy háromszor is kellett szólnia ránk-valaki hozzon be szenet mert elfogyott-de mi meg sem moccantunk. Persze mikor a dédipapa szólt, máris öten fogtuk a vödör fülét és iszkiri lódultunk a szénért.”

Távoli, kissé elfeledett kor történetei ezek, melyek ezer szállal kötődnek mai életemhez. Pár perc erejéig a felmenőimet láttam lelki szemem előtt. Megelevenedett a kisgyermekként foszlányként látott dédszüleim falusi szobája, a dédanyám gyönyörűre ráncosodó arca és ahogyan hallgattam a felelvenített históriát rájöttem, hogy felbecsülhetetlen kinccsel gazdagodtam. Egy újabb generációnyi időt kapott a röpke időt élt kislány emléke… Egykor, ha majd itt lesz az ideje, szeretném én is átadni gyermekeimnek ezt a történetet. Talán így válik valaki hallhatatlanná s marad fennt az idők folyamán.

Azt hiszem nem véletlen várt rám az az üres szék ott a megterített asztalnál. Ott volt a helyem, nekem szánták. Remélem sok embernek adatik meg, hogy ilyen fényvillanásnyi „utazáson” vegyen részt a családi történetei során, mely újra és újra megmutatja saját gyökereit, elcsendesedett idők távoli korát!